50. Ne féljetek - féljetek!

Újszövetség - Lukács 12:1-7.

EKÖZBEN EZREKBŐL ÁLLÓ SOKASÁG GYŰLT ÖSSZE, ÚGY HOGY CSAKNEM LETAPOSTÁK EGYMÁST. EKKOR KEZDTE TANÍTVÁNYAINAK MONDANI: MINDENEKELŐTT ÓVAKODJATOK A FARIZEUSOK KOVÁSZÁTÓL, VAGYIS A KÉPMUTATÁSTÓL. MERT NINCS OLYAN REJTETT DOLOG, AMELY NAPFÉNYRE NE JÖNNE, ÉS OLYAN TITOK, AMELY KI NE TUDÓDNÉK. AZÉRT AMIT SÖTÉTBEN MONDTATOK, FÉNYES NAPPAL FOGJÁK HALLANI, S AMIT BELSŐ SZOBÁKBAN FÜLBE SÚGTATOK, AZT A HÁZAK TETEJÉRŐL HIRDETIK. MONDOM PEDIG NEKTEK, BARÁTAIMNAK: NE FÉLJETEK AZOKTÓL, AKIK A TESTET ÖLIK MEG, AZUTÁN NEM TUDNAK SEMMI TÖBBET TENNI. MEGMONDOM NÉKTEK, KITŐL FÉLJETEK. FÉLJETEK ATTÓL, AKINEK, HA MEGÖL, VAN HATALMA ARRA IS, HOGY GYEHENNÁRA VESSEN. BIZONY MONDOM NEKTEK, TŐLE FÉLJETEK! NEMDE ÖT VEREBET MEG LEHET VENNI KÉT GARASÉRT. ÉS AZOK KÖZÜL EGYRŐL SEM FELEDKEZIK MEG AZ ISTEN. DE NEKTEK A FEJETEK HAJSZÁLAI IS MIND MEG VANNAK SZÁMLÁLVA. NE FÉLJETEK! SOK VERÉBNÉL DRÁGÁBBAK VAGYTOK.

Azt érzem, hogy az előző versekhez szorosan kapcsolódik ez mai rész, és abba se szabadna hagyni, annyira összetartozik, egymásra épül, de sok mindent kéne végig gondolni, arról is, erről is, együtt is, hogy mind ami érintheti, megérintse szívünket-lelkünket...

Jaj nektek! Bolondok - mondta Jézus a farizeusoknak és az írástudóknak, akik többnek hiszik magukat, mert tehetősebbek, mert előkelőbb helyre születtek, mert anyagilag többre vitték, és mert valakiségük nyilvánvalóságát, elismerését és nagyrabecsülését... ezért várják el másoktól. Ezer jellel, ezt igazoló szokásrenddel láttatják, amit magukról hinni, s főleg elhitetni akarnak. Elviselhetetlen, megalázó számukra amit Jézus látni mer, és láttat felőlük.

EKÖZBEN EZREKBŐL ÁLLÓ SOKASÁG GYŰLT ÖSSZE, ÚGY HOGY CSAKNEM LETAPOSTÁK EGYMÁST...

A tömeg előtt kimondott, őszinte, egyenesen rájuk mutató szó által megalázott írástudók és farizeusok bosszúra szomjasak, látszólag meghátrálnak, ám készülnek új vádakat találni...
De közben emberek ezrei lesznek kíváncsiak arra, ki ez a bátor mester, aki nem fél tőlük? Hogyhogy nem fél, hisz azok kezében van minden: a pénz, a törvény, a hatalom...

A héten került kezembe egy vaskos kötet, 2004 legjobb novellái. Találtam benne egy írást.
Az író útra kel, kedve támad villamosozni, oda, ahol sosem volt, az egyik végállomás felé.
Ott körbejár, ismerkedik a tereppel, aztán kedve támad bemenni egy cipőboltba...

" ... Már beléptemkor rossz előérzet fogott el a zord biztonsági ember láttán, aki ott állt az elmés szerkezet, a tolvajfogó kapu mellett, nyilván azért, ha meghallja a sípszót, keze ügyébe essen a tolvaj, és könnyedén fel tudja tartóztatni. Némi kis nézelődés után kifelé igyekeztem. A tolvajkapu harsány füttyel jelzett, a biztonsági ember rám dörrent: Jöjjön vissza! Táska nem volt nálam, szúrós pillantás a cipőmre. A zord őr azonnal belátta, ezt, ha loptam is, vagy régen loptam, vagy használtan, de semmi esetre sem itt. De árultak lúdtalp-betétet is. Talán azt! Fondorlatosan beletettem az ócska cipőmbe és... nono. Fölszólított, hogy vessem le a cipőmet. A vevők kerekre nyílt szemmel néznek: Ilyen hát egy tolvaj. Egy kopottasan öltözött testes öregember. Lehet, hogy volt olyan is, aki megsajnált. Hátha megélhetési bűnöző vagyok. Szegény munkanélküli, segélyre szoruló, szánalmas alak, akinek nemhogy cipőre, még lúdtalpbetétre sem telik. Most kéne előadnom, hogy ezt a cipőt másfél éve vettem a Vámház körüli cipőboltban. Amint látják fekete cipő. Nem szeretek fekete cipőben járni, de muszáj volt megvennem, mert másik fekete cipőm nincs és én illendően felöltözve akartam átvenni a Kossuth-díjat. Na még csak ez hiányzik. Kitörne a harsány röhögés. Nemcsak tolvaj, hanem elmeháborodott is. Kussolok hát, ahogy egy jól nevelt tolvajhoz illik. Aztán ez a fekete cipő mégis közelférkőzött a szívemhez, mert ebben fájt legkevésbé a lúdtalpas és érszűkületes lábam. Azért ilyen megviselt szegény. Most megszégyenülten babrálok a fűzőjével és lehámozom a lábamról. Tudom, hogy megtagadhatnám, mert nincs joga átkutatni, kihívhatnám a rendőrséget, igaz, közben esetleg egy-két pofont is benyalhatnék... nem, inkább megalázottan vetkőzöm. Abban reménykedem, hogy ma reggel nem lyukas zoknit húztam a lábamra. Az volna a teljes siker. De nem, a zokni ép. Az ember megfogja a cipőimet, lógnak a kezében, mint két döglött patkány, a lúdbetétre pillant. Kirongyolódott szélű ócskaságok. Kétségtelen, hogy azt se itt loptam. Emberünk kis tétovázás után odamegy a pénztárhoz, valami dobozfélébe lógatja a cipőket, egy nyikkanó géphang hallatszik. Visszakapom a cipőmet. Motyogok valamit az emberi méltóságról, meg ilyesmikről, de keményen lehurrognak. Örüljek, hogy hatástalanították. De nem örülök, megalázva húzom a csíkot. Hatástalanított öregember hatástalanított cipőben..." Lázár Ervin

Mitől fél az, akit megállítanak a vagyonőrök? Attól függ, lopott-e vagy sem? Aki lopott, az a nyakoncsípéstől, a leleplezéstől fél. És aki nem lopott? Az kacagva néz a vádló gép, és a megalázó ember szemébe? Nézhet úgy? Miért nem? Mi akadályozza? Aki nem lopott, az a mások előtt való megszégyenítéstől, a másik megalázó szavától, mozdulatától fél.

Hányszor szégyenítettek meg minket méltatlanul mások? Keserves, lelket szorongató érzés. Mit gondolnak rólam, mit mondanak rólam? És én? Mitől olyan fontos ez? Nem lehetne e szorongások, e lelkünket nyomorító félelem, kiszolgáltatottság és reszketés nélkül élni?

EKKOR KEZDTE TANÍTVÁNYAINAK MONDANI: MINDENEKELŐTT ÓVAKODJATOK A FARIZEUSOK KOVÁSZÁTÓL, VAGYIS A KÉPMUTATÁSTÓL...

Aki készített már élesztős tésztát, tudja, miképpen viselkedik az élesztő. Ha sokáig hűtőben hagyom, megpenészedik, a cukortól olvad, langyos tej, liszt közé keverve futni, növekedni kezd...könnyű lesz tőle a tészta, ha adunk elegendő időt neki kelni, s szép lassan sütjük...

A FARIZEUSOK KOVÁSZA...A KÉPMUTATÁS... A farizeusok (s minden ember) képmutatása abból fakad, hogy gyerekkorunktól kezdve elvárják tőlünk a megfelelést, azt dicsérik, aki ezt láttatja, azt büntetik, aki nem teljesít, az jut előre, aki ezt bizonyítja azok szemében, akik elvárnak, azt, amit...Mi kerül és mi elé? Az elvárás teljesítése, vagy annak láttatása kerül az ellenünk szóló, avagy minket elmarasztaló igazság elé. És egyszer csak már nem is az igazság a fontos, sőt, még a teljesítés se, csak annak láttatása, hogy teljesítettem.

Nagyanyám gyönyörűen horgolt. Az iskolában divatba jött a politechnika, s horgolni, kötni is tanultunk akkor. Miért nem vették észre, hogy nem tanultam meg? Nem én horgoltam azt a kis terítőt, amit beadtam. Addig kunyeráltam nagyanyámnak, míg megtette "értem". Miért is kaptam s fogadtam el érte a jelest? Mentség, hogy mások is, az osztálytársaim is?
Mitől féltem? A rossz jegytől. Miért féltem a rossz jegytől? Mert féltem az érte járó szidástól. Kinek a szidásától? A szüleimétől. Jogos lett volna? Hát persze, hisz nem tanultam meg horgolni. Bántott, hogy nem tudom? Egyáltalán nem. Miért nem? Ha egyest kaptam volna, akkor talán...El volt rendezve a dolog? igen. Emberi osztályozás szerint, látszat alapján, hamisan.

Könnyebbnek, egyszerűbbnek, simábbnak, eredményesebbnek látszik mutatni ami nincs, és elfogadni mások erre felelését. Nehezebb őszintének, becsületesnek lenni, vállalni azt ami ellenünk szól, meg mások ellen, hisz sötétségben, látszatok, elvárások útvesztőjében élünk.

ÓLTALMAZZÁTOK MEG MAGATOKAT A FARIZEUSOKTÓL... - a régi fordítás szerint.
Vegyétek észre, vigyázzatok magatokra, védekezzetek ellene, mert észrevétlen árt nektek!
Féltenünk kéne magunkat a képmutatástól. Miért, mit csinál velünk, mit vesz el tőlünk?

Mintha lenne, ami nincs, mintha sikerülne, ami nem sikerül, mintha örülnénk, mikor nem örülünk, mintha szeretnénk, mikor nem szeretünk, mintha sírnánk, mikor nem sírunk...
És közben eltévedünk a magunk érzései közt, s mások feleletei között. Észrevétlenül növekedik a bizonytalanság, a talajtalanság, a hovatartozásban és a kapcsolatokban, nincs támpont, nincs kapaszkodó, hisz semmi sem bizonyos, semmi sem az, aminek látszik... Mi se, meg a másik se, s egy ideig tán fáj, érezzük is, később már nem is érezzük, nem is látjuk, homályosodik, vakká lesz, becsukódik a lelkünk. Mint az cipőboltos tolvajfogó, aki a gép hangját hallja, csak annak hisz, már az se szólhat ellene, amit láthatna, amit hallhatna, az se, ami szemlátomást és mindenki számára egészen nyilvánvaló.

MERT NINCS OLYAN REJTETT DOLOG, AMELY NAPFÉNYRE NE JÖNNE, ÉS OLYAN TITOK, AMELY KI NE TUDÓDNÉK. AZÉRT AMIT SÖTÉTBEN MONDTATOK, FÉNYES NAPPAL FOGJÁK HALLANI, S AMIT BELSŐ SZOBÁKBAN FÜLBE SÚGTATOK, AZT A HÁZAK TETEJÉRŐL HIRDETIK.

Jézus miért nem fél? Mi teszi szabaddá? A középre állás, a világosság vállalása. Nincs titkolnivalója, nincs félnivalója. Vesztenivalója sincs?! Nekünk van. Mit féltünk mi? Mindent amink van, amit látunk, amit tartani vélünk, amit szereztünk, amit birtoklunk...
És a lelkünket? Féltjük a sötétségtől, a hamisságtól, a megvakulástól, az éhen pusztulástól?
Mert ha igen, akkor itt és most, még ebben a pillanatban, míg időnk, módunk, lehetőségünk van rá, miért nem keresünk kétségbeesetten, miért nem, kiáltunk, kapaszkodunk a fényért, a világosságért. Jézus figyelmeztet, végül minden nyilvánvalóvá lesz. Lehet, hogy itt sokáig elrejthetjük, (magunk elől hogyan?) s majd egykor mindenki előtt számot kell adnunk róla.

"Az önmagával azonos rejtetlen ...az önmagával azonosban nincs helye a rejtenivalónak... a szeretetre kinyíló (világosság) lelke tágul, az önféltés (sötétség) lelket zsugorító." Tábor B.

MONDOM PEDIG NEKTEK, BARÁTAIMNAK: NE FÉLJETEK AZOKTÓL, AKIK A TESTET ÖLIK MEG, AZUTÁN NEM TUDNAK SEMMI TÖBBET TENNI...

Mi féltjük az életünket, az egészségünket, a szeretteinket, a lehetőségeinket, az érdekeinket, a tulajdonunkat, az érdemeinket, a szerepeinket, ... Igen félünk mindennemű vesztéstől.
"Hány ember él az örökéletért?" Mit féltünk? Mitől félünk? Félelmünk tükör, elárul minket!