Pár napja leültem az íróasztalom mellé, hogy elolvassam az aznapra kiemelt mondatokat. Ahogy az elsőt elolvastam: "Fogj hozzá, az Úr legyen veled..." (I.Krón. 22:16.) mindjárt meg kérdőjeleztem egy gondolattal, elém villant, hogy néhány esztendővel ezelőtt olvastam, s oly nagy reménységgel, épp ezt, de hiába vártam az isteni ráfelelést arra, ami be kezdtem... ám alig ébredt, végig se futhatott ez a gondolat, mert olvasni kezdtem a másodiknak írt idézetet: "Mester, egész éjszaka fáradtunk ugyan, de a te szavadra mégis kivetem a hálókat..." (Lukács 5:5.) Visszaadhatatlan mit éreztem. Másodjára nem az eszem mozdult, hanem valami csudát ízleltem, világosság gyúlt bennem, köröttem minden mozdult, mozdított, ahogy a nyitott ablakon és ajtón át jönmegy, átjár a szél... Szabad mindezen bölcsen mosolyogni, szabad kételkedni, szabad mást érezni, tudni, nem változtat azon, amit én valóságként éltem át.

Mit jelent a bizonyosság? Több, mint a reménység? Ki kapja, ki nyeri, hogyan, mi által?
Mindenkinek lehetősége van rá? Hogyan kapjuk, hogyan őrizzük, hogyan veszhet el?
"Engem Bach zenéje győzött meg arról, hogy a hit realitás... - mondta Gabriel Marcel... Mi rejlik e vallomás mögött? A valódi gondolkodás, - Bach zenéje ez volt - olyan új realitással ajándékoz meg, ami átélhető és evidens... Talán bizonyíthatatlan: de érintésére létünk egésze megrendül, hívására szívünk és elménk úgy érzi végre, hogy nevén nevezték... A kifürkészhetetlenség Isten szeretetének örök előjoga...Megértenünk lehetetlen, de bármelyikünk megbizonyosodhat róla... a szeretet mellett a tudás, az igazság... a teljes valóság megsejtése... egyszerre érint... A Fiúisten megváltó művét szinte azonnal nyomon követi a Szentlélek jövetele...nevezhetnénk az értelem megváltásának, sorsdöntő szerepe van az életünkben..."

Milyen különös mondat. Lehet úgy élni, hogy csak tudom a szeretetet, a magamét és a másokét. Ki ne érezte volna, hogy akarom szeretni a másikat, de képtelen vagyok rá?! Vagy a fordítottját: hányszor didergünk a valóságos, lelket melengető éltető szeretetet hiánya miatt?
Lehet csak tudni Krisztus szeretetét, váltságát? Hogy hinném, de az eszem, nem engedi elfogadni, mit tett értem Krisztus? Rámehet e kettősségre akár az egész életem? Hogy igen is nem is, hogy megváltatlan tudással , csak az eszemmel ismerem Isten szeretetét? Hallottam róla? Képtelenségnek érzem? Hiszem, hogy kell lenni valakinek? Kételkedem benne? Tudom? Remélem? Megismertem? Bizonyosságom van? Őszintén kéne válaszolni rá...

MONDOM NEKTEK: HA VALAKI VALLÁST TESZ RÓLAM AZ EMBEREK ELŐTT, AZ EMBER FIA IS VALLÁST TESZ ARRÓL AZ ISTEN ANGYALAI ELŐTT...

Eddig csak úgy olvastam-értettem ezt a mondatot, mint jövőbeli ígéretet, hogy aki itt a földön vallást tesz, az a mennyben, az angyalok közt majd megélheti... Pedig ebben a mondatban ott van, a ma örömének lehetősége. Meg kéne értenünk, mitől nem látjuk, mitől nem érezzük, hogy örömtelibbé lehessen az életünk.

Valakit megszerettem. De elmaradt mellőlem. Megértettem, mások miatt nagyon nehéz helyzetbe került, lemondott a találkozókról, arról, amiben öröme telt volna. Később úgy éreztem, meg kéne szólítanom, talán jönne, talán már nem köti meg az ami kötötte... és egyszer csak nem tudtam tovább a reménységnek ellene állni. Írtam neki, és igen, ő rögtön jött. Amikor reménység születik bennem a másikért, amikor lépni merem a reménységet, jó megélni a ráfelelést. Jó, ha összeadódhat az öröm. A ráfelelésben mindig öröm van. Akármilyen ráfelelés legyen az. Egy mosoly, egy mozdulat, egy gondolat, egy válaszlevél...

Tegnap óvodások jöttek a könyvtárba. Érkezés után az óvónéni odasúgta nekem, - az egyik kislányra mutatva, - hogy a könyvtárkapun belépve így mondta: De jó, hogy megérkeztünk. Örömöt szerzett. Így felelt arra, hogy bábozok nekik, meg játszunk, beszélgetünk... Még mielőtt elkezdtem volna valamit aznap. Nemcsak remélte, mert előre örülni annak, amit várt.

Jézus Krisztus itt arról beszél, hogy aki megvallja azt, ami élteti, eleveníti, amit ajándéknak érez, az megérezheti közben a mennyei ráfelelést. Függetlenül attól, hogy a másik mit felel. Éreztük már annak a csodáját, hogy szorzódik-növekedik bennünk az öröm? Kevés, ha csak a másik ráfelelésében akarjuk látni az isteni ráfelelés jeleit. Lehet örömünk független attól...
Vajon mi, "a reménységben örvendezők..." (Róma 12:12.) vagyunk?

"Senki sem mondhatja Úrnak Jézust, hanem csak a Szentlélek által..." I. Korintus 12:3.

Megérintette-e már szívünket-lelkünket Jézus Krisztus értünk szeretetből vállalt áldozata, és legyőzhette már eszünket, kitárhatta-e már emberi látókörünk határait a Lélek világossága?

AKI MEGTAGAD ENGEM AZ EMBEREK ELŐTT, AZT ÉN IS MEGTAGADOM AZ ISTEN ANGYALAI ELŐTT...

Megélhetjük már most, bizonyságtételünk nyomán a mennyei ráfelelést, de ugyanilyen értelemben, jelen életünkre nézve, merjük-e érteni ennek a kijelentésnek az érvényességét arra nézve, mikor nem merjük, nem bírjuk hovatartozásunkat sem vállalni, sem megvallani?
Ha nem tudjuk Krisztust, a hozzátartozást vállalni, éreznünk kell, (lehet) a tagadás utáni szomorúságot, vagy a reményvesztettség fásultságát, a bizonyosság (isteni ráfelelés) hiányát, a bezártnak érzett eget...Szabad megértenünk, minek következtében, mi miatt...
És keresnünk, kérnünk, zörgetnünk bocsánatért. Mert szeret, mert adni akarja, bizonyossággal tölteni reményvesztett lelkünket, hogy adhasson új, meg új lehetőséget...

Mennyire kiderül ebből a késői versből, mi mindent tudott, látott, érzett és remélt a költő: "Tudod, szívem mily kisgyerek - ne viszonozd a tagadásom; ne vakítsd meg a lelkemet, néha engedd, hogy mennybe lásson..."

ÉS HA VALAKI BÁRMIT MOND AZ EMBER FIA ELLEN, BOCSÁNATOT NYER; DE AKI A SZENTLÉLEK ELLEN SZÓL KÁROMLÁST, AZ NEM NYER BOCSÁNATOT...

Vajon hogyan érthetjük Jézus Krisztusnak ezt a mondatát? Ő, aki megváltani jött, miért mond ilyet? Ő aki irgalmas, könyörülő, nem bocsát meg m i n d e n t ? Lehetséges ez? Hisz épp ő mondja nekünk, hogy hetvenszer hétszer is bocsássunk meg, ő aki megbocsátott a latornak, és az őt keresztre feszítőknek, és Pálnak, aki nem hitt benne, és gyilkos indulattal üldözte az ő tanítványait? Miféle bűn a LÉLEK KÁROMLÁSA, melynek ilyen súlyos a következménye?

"Mert lehetetlen dolog, hogy akik egyszer megvilágosíttattak, megízlelvén a mennyei ajándékot, és részeseivé lettek a Szentléleknek, és megízlelték Istennek jó beszédét, és a jövendő világnak erőit, és elestek, hogy ismét megújuljanak megtérésre, mint akik önmaguknak feszítik meg az Istennek ama Fiát és meggyalázzák Őt..." Zsid. 6:4-6.

Lehetséges? Aki rabja lett Krisztus szeretetének, az hogy kerülhet ki e szeretet szorításából?
Lehetetlen...mondja Pál, aki egykor gyűlölte követőit, de legyőzte őt Krisztus szeretete. És ha mégis, ha valaki el tudja árulni, ott emberellenes, emberfölötti erő van jelen. Ha nem véd minket krisztuskövetőket a látás, a világosság éhsége, ha önző érdekekért, önigazoló módon élünk, s nem a hit által, nem kegyelem által megigazítva újra, meg újra, ha esendőségünk nem visz szüntelen Krisztus elé, megvakulhatunk, elveszhetünk...

"Ne adjatok helyet az ördögnek..." Efézus 4:27. "Vigyázzatok, mert a ti ellenségetek az ördög ,mint ordító oroszlán szertejár és keresi, kit nyeljen el..." I. Péter 5:8.

Tán ez is a jelenre nézve nyer teljes értelmet? Hogy aki elnyerte már Isten Lelke által a váltságot, a bizonyosságot, aki élte a bocsánat erejét, és mégis meg tudja tagadni, - teret ad saját lelkében a Szentlélek hiteltelenítésének, maga lépi a Szentlélek hatástalanítását, - az szentségteleníti - épp önmagában, - káromolja Isten Lelkét. Törvényszerű következmény? A Lélek elárulásába vész, maga miatt veszti hitét s reménységét. A Lelket meg ne oltsátok! ( I. Thess. 5:19.) Féljünk attól, hogy bár lehetetlen, mégis sikerülhet kioltani a lelkünkben!

Emlékszünk? Péter nem szívében tagadta meg Krisztust, csak szóval, csupán önmagában való hitét vesztette el, hisz maradt reménye, maradt lehetősége, lépése a feltámadás után.
Júdás azt tagadta meg, amit hitt, amit remélt, amit lépett addig a többivel együtt... De mert legyőzhette szívét nyereségvágya, - vagy más amit jónak igazolt maga előtt, - a rejtőző gondolat a kísértés célpontjává lett, így adott teret a Kísértőnek, s az rabul ejthette egész lelkét. Júdásnak a lelkében történt árulás, önérdekeit igazoló igyekezete miatt vesztette hitét, reményét, szeretetét, míg egyszer csak " Nem találta a megtérés útját..." (Zsid.12:17.) A lelke vakult meg, s mire lelke ráébred mit tett, már rabja a nagy Vádlónak, képtelen magának megbocsátani. Ezzel a kétségbeesett tudással élni sem bír, maga ellen fordul, végez magával.

AMIKOR MAJD A ZSINAGÓGÁKBA HURCOLNAK, ÉS A HATÓSÁGOK ELÉ ÁLLÍTANAK, NE AGGODALMASKODJATOK AZON, HOGYAN, MIKÉNT VÉDEKEZZETEK, VAGY MIT MONDJATOK, MERT A SZENTLÉLEK ABBAN AZ ÓRÁBAN MEGTANÍT MAJD TITEKET, MIT KELL MONDANOTOK...

Ki ne szorongott volna már amiatt, hogy mit mondjon, hogyan védekezzen, mi az ami helyén való, mikor vádlókkal, ellenséggel állunk szemben? Akinek lelke tárva-nyitva, aki megbánja vétkét, akinek megesik a szíve a másikon, az nem méricskéli mire képes, mire nem, annak kijelentheti a Szentlélek amit mondania kell. És semmi egyéb nem fontos. Mert azt kell mondani, amit kijelent. Ha kijelentheti. Nem meggondoltat, hanem felülről valót. Minden egyéb haszontalan, hatástalan, kevés. Taníthat minket Isten Lelke Krisztusról bizonyságot tenni?

Levelet kaptam valakitől. Írja, miféle csodákat él meg mostanában. Érinti Isten Lelke, szava, indulni kényszeríti a szeretet, fel kell keresnie azokat, akikkel rendezetlen ügye van, s megélheti, hogy útjára, lépéseire csodák felelnek. Mert úgy tele van a szíve a világosság vágyával és féltő szeretettel, hogy jut belőle, még azoknak is, akik egykor megalázták, bántották.

Tehet minket boldoggá amit Krisztustól nyertünk, amit általa remélünk, amit róla vallhatunk?

Ablonczy Ágnes