|
Újszövetség - Lukács 12:13-21.
AZT KÉRDEZTE VALAKI A SOKASÁGBÓL: MESTER, MONDD MEG A TESTVÉREMNEK, HOGY OSSZA MEG VELEM AZ ÖRÖKSÉGET. Ő ÍGY FELELT: EMBER, KI TETT ENGEM BÍRÓVÁ KÖZTETEK? AZT MONDTA AZÉRT NEKIK: VIGYÁZZATOK ÉS ŐRIZKEDJETEK MINDEN KAPZSISÁGTÓL, MERT NEM ABBAN VAN AZ EMBERNEK AZ ÉLETE, HOGY VAGYONBAN DÚSKÁL. ÉS EZT A PÉLDÁZATOT MONDTA NEKIK: EGY GAZDAG EMBERNEK BŐSÉGESEN TERMETT A FÖLDJE. EZÉRT ÍGY OKOSKODOTT MAGÁBAN: MIT CSELEKEDJEM? NINCS HOVA BETAKARÍTANOM TERMÉSEMET. TUDOM MÁR MIT TESZEK: CSŰREIMET LERONTOM ÉS NAGYOBBAKAT ÉPÍTEK HELYETTÜK. AZOKBA TAKARÍTOM MINDEN GABONÁMAT ÉS JAVAIMAT. ÉS AZT MONDOM A LELKEMNEK: ÉN LELKEM, SOKAT GYŰJTÖTTÉL, SOK ESZTENDŐRE; PIHENJ, EGYÉL, IGYÁL, GYÖNYÖRKÖDJÉL. AZ ISTEN AZONBAN AZT MONDTA NEKI: BOLOND, MÉG MA ÉJJEL VISSZAKÉRIK TŐLED A TE LELKED, ÉS AKKOR KIÉ LESZ MINDAZ, AMIT SZEREZTÉL? ÍGY JÁR AZ, AKI KINCSEKET GYŰJT MAGÁNAK, ÉS NEM AZ ISTENBEN GAZDAG.
Legutóbb, mikor befejeztem mondandómat, tele voltam kérdéssel. Jól értettem-e, és el tudtam-e mondani, amit megértettem? Jobban értjük, hogyan, mi módon szólít, tanít erősít, küld minket Isten Lelke? Mivel is fejezte be tanítását Jézus Krisztus?
NE AGGODALMASKODJATOK AZON, HOGYAN, MIKÉNT VÉDEKEZZETEK, VAGY MIT MONDJATOK, MERT A SZENTLÉLEK ABBAN AZ ÓRÁBAN MEGTANÍT MAJD TITEKET, MIT MONDJATOK...
Azért idézem emlékezetünkbe a múlt heti részt, mert most arról a kérdésről lesz szó, amit akkor, utána tesz fel valaki az ott jelen levők közül. Jézus szavaira felel a kérdés? Vajon mit értett meg, mit vett át Krisztus tanításból az, aki kérdez? Kiderül a kérdésből? Fontos, hogy igazi kérdések ébredjenek bennünk? Jó, ha ezeket kimondjuk?
AZT KÉRDEZTE VALAKI A SOKASÁGBÓL: MESTER, MONDD MEG A TESTVÉREMNEK, HOGY OSSZA MEG VELEM AZ ÖRÖKSÉGET. Ő ÍGY FELELT: EMBER, KI TETT ENGEM BÍRÓVÁ KÖZTETEK?
Nem derül ki több ebből az alaphelyzetről, mint amit elmond a kérdésben. Betölti szívét az igazságtalan örökség-osztás miatti keserűség, s Jézust kérné, szolgáltasson neki igazságot.
Miért nem kérdez rá Jézus erre az örökség ügyre? Hogy jobban értse? Mit ért, mit lát, mit tud, mit érez, amit mi nem? Nekünk, követőinek ebből kéne valamit ma megértenünk.
KI TETT ENGEM BÍRÓVÁ KÖZTETEK?
Miért utasítja el ilyen egyértelműen a kérést? Miért nem vállalja az igazságtévő szerepét?
Ő nem bírónak jött, nem a törvényt alkalmazni, nem ítéletet gyakorolni mások felett, ő átvenni jött, szabaddá tenni, feloldozni, a lelkeket. Éppen a földi, birtoklási kényszer és annak áldatlan következményei alól.
Mi hajlamosak vagyunk arra, hogy annak alapján tegyünk igazságot emberek között, amennyit látunk és értünk. És bizony sokszor rá kell később ébrednünk, hogy rosszul láttunk, keveset értettünk, hogy igaztalanul ítéltünk. Mert egyfelől néztük, amit láttunk: magunk felől.
Rendezvénysorozat kezdődik egy jeles évforduló kapcsán. Ez ügyben, egy megbeszélésre hívtak. Zavart, hogy mindenki csak a magét mondja és akarja, ahhoz kér segítséget, amit ő csinál, arra vár bólintást és támogató elismerést. Úgy gondoltam, miután költészetről, annak ünnepéről van szó, tán illetékesebb lennék az irodalmi kör miatt a többieknél... Először csak nyugtáztam, hogy rá se jönnek, meg se kérdeznek, arról ami nyilvánvaló lenne, aztán lassan nőtt, egyre növekedett bennem a szemrehányás, élesedett ellenük a vád, miért nem gondolnak arra, ami magától értetődő lenne...és már majdnem kizúdult belőlem, mikor megszólított egyikük, s éppen kért arra kért fel, amiért háborogtam... Hű, de szégyelltem magam. De jó, hogy nem mondtam ki, akkor tán el sem hangzott volna a felkérés, és sose tudom meg...
"És mi mindnyájan olyanok voltunk, mint a tisztátalan és mint megfertéztetett ruha minden mi igazságaink, és elhervadnak, mint a falomb mindnyájan, és álnokságaink, mint a szél hordanak el bennünket..." Ézsaiás 64:5.
De ez csak az egyik meggondolandó. A másik, s tán ez a fontosabb, az hogy mindig nekem mond, velem beszél, velem akar megértetni valamit. Lehet, hogy jogosan érzi ez a kérdező, amire nézve fájdalma van, amiért igazságtételt vár? Bizonyára. De vajon van benne is megigazítani való? Betölti az igaztalanság felett érzett keserűség? Mennyire? Süket arra, amit épp előtte hallott a Mestertől. Nincs benne hely a lelki ébredés és épülés számára...
Kezembe vettem valakinek az írását. Mostohája kegyetlen bánásmódja által megsebzett gyerekkoráról ír. Idézek belőle egy részt, hogy érezzük, miért nem lehet segíteni nekünk?
"...Mostohapámnak az volt a szokása, mikor fizetést kapott, mindig vett egy marék csokit. Soha sem annyit, ahányan voltunk, hiszen bőven maradt. Nekünk gyerekeknek egymás mellé kellett ülnünk a vaságyon, olyanok voltunk, mint egy orgona sípjai. Nem csoda, majdnem minden évben született egy testvérünk!
Először nagymamámnak, adott nyolcszáz forintot, (soha nem anyunak) - Ebben a családi pótlék is benne van! - mondta, de a bérszalagot megtartotta, így senki sem tudta, mennyit is keres valójában... Miután a pénzt átadta, a gyerekek következtek. Amikor a csokoládészeleteket osztotta, nem volt rá példa, hogy ne a megszokott szöveget kántálja : - Te kapsz, mert az enyém vagy! Te is kapsz, te is kapsz, te is, te is, te is... mert az én gyermekem vagy!
Ám mindegy hogy én hol ültem, amikor hozzám ért, rám mutatva mindig ezt mondta: - Te nem kapsz, mert te nem vagy az enyém! - Ezzel a pár szóval minden alkalommal porig alázott, pedig tudtam előre, amikor én következem, ezt fogja mondani! Ilyenkor tehetetlenül szorult össze a szívem, gombóc nőtt a torkomban... Drága jó nagymamám odasúgta: - Majd én veszek neked! Nem értette, hogy nem az fájt, hogy nem kaptam semmit, hanem amit mondott! Anyu, aki már akkor beteg volt, kezébe temette arcát. Mostohám ilyenkor nem csak engem bélyegzett meg, hanem őt is! " Máté Sarolta - Még a nevem sem enyém
Mi ébred a szívünkben ezt az elbeszélés-részletet hallgatva? Vajon igaz, amit a szerző ír? Elhisszük neki, hogy így történt? Miért? Igazat mondott neki a mostohaapa? Igaz lehet, hogy az egykori gyermeknek a kizáró, megtagadó szó jobban fájt, mint az a zsebben maradt csokoládé? Mi szerint osztott ez a mostohaapa? Igazságosan? Vajon ő annak tartotta magát?
JÓZSEF ATTILA
ÉN NEM TUDTAM
Én úgy hallgattam mindig, mint mesét,
a bűnről szóló tanítást. Utána
nevettem is - mily ostoba beszéd!
Bűnről fecseg, ki cselekedni gyáva!
Én nem tudtam, hogy annyi szörnyűség
barlangja szívem. Azt hittem, mamája
ringatja úgy elalvó gyermekét,
ahogy dohogva álmait kínálja.
Most már tudom. E rebbenő igazság
nagy fényében az eredendő gazság
szívemben, mint ravatal, feketül.
S ha én nem szólnék, kinyögné a szájam
bár lennétek ily bűnösök mindnyájan,
hogy ne maradjak egész egyedül.
Jézus Krisztus azok számára van jelen, azok számára áll a vele való találkozás lehetősége, akik nem másokat akar vele megigazíttatni, hanem látni akarja azt, ami saját szívét terheli, ami az ő része mindabban, ami rosszul történik. Mi szorongat minket, mi kötözi szívünket?
AZT MONDTA AZÉRT NEKIK: VIGYÁZZATOK ÉS ŐRIZKEDJETEK MINDEN KAPZSISÁGTÓL, MERT NEM ABBAN VAN AZ EMBERNEK AZ ÉLETE, HOGY VAGYONBAN DÚSKÁL
A régi fordítás szerint így hangzik ugyanez az óva intés, figyelmeztetés:
MEGLÁSSÁTOK, HOGY ELTÁVOZTASSÁTOK A TELHETETLENSÉGET...
A lelki sebet sem emberi igazságszolgáltatás, sem szerzés, sem birtoklás nem gyógyítja.
Vajon aki Jézust akkor kérdezte, mit szeretne elérni? Beszélhet vele másról, mint amit sérelmez? Van helye benne a Léleknek, vagy csak mások számára akarja kamatoztatni a Jézustól hallott tanítást. Győzze le a másik lelkét, hogy ő hozzájuthasson örökségéhez! Itt derül ki, hogy neki az a földi örökség mindennél (saját lelkénél is) fontosabb. Jézus látta, és erre válaszol.
Ha visszatérünk az előbbi történethez, vajon segíthetett valaki annak a kislánynak, akinek mostohaapja nem adott csokoládét? A nagymamája megpróbálta, jól is esett neki, de a sebet, az nem gyógyította be, nem védte meg őt a legközelebbi megalázástól.
Így írja Antoine de Saint-Exupery:
"Ha vagyont ajándékoznék neked, úgy, ahogyan a váratlan örökség érkezik, vajon mennyivel tennélek vele nagyobbá?... Csak attól növekedsz, amit átalakítasz, mert te vetőmag vagy...
Emlékszem atyám tanítására: Nevetséges az a mag, amelyik amiatt panaszkodik, hogy a föld cédrus helyett salátává lesz rajta keresztül. Ha egyszer salátamag!..."
Hogyan alakul át a földben a mag? Minden benne van, ami meghatározza, csak lehetőséget ad neki a föld mélye, hasadni segíti az eső, hogy megindulhasson, növekedjen az új hajtás, ami ő és mégsem a régi ő.
A mag, mely nem vetődik földbe, nem hasad, nem nyílik, nem indul, s hordozhatja ugyanazt, nem lesz azzá, ami lehetne, belül marad amit hordoz, és megkeményedik, kiszárad, elhal.
Lehet ilyen bezárult magból egymás mellett akár marokszám, többet ér nála az az egy, mely értő kézbe kerülve földbe kerül, éled, nyílik, növekedik. Azzá, ami lehetőségként az övé.
Kell nekem a saját életem? Élek? Átalakulhat bennem, mind ami lehetőségként elém kerül?
Kész vagyok élni? Nyílni, növekedni, teremni, azt amit hordozok, ott, ahova Isten ültetett?
MERT NEM ABBAN VAN AZ EMBERNEK AZ ÉLETE, HOGY VAGYONBAN DÚSKÁL
Pár hónapja kezembe nyomott valaki egy komolyabb összeget. Azt mondta, neki oda kell adnia nekem, megígérte Istennek, hogy ha azt az összeget, - ami jogosan jár neki egy helyettesítésért, - kifizetik neki, akkor nem tartja meg, szétosztja másoknak. Háromfelé osztotta, ez egy rész, használjam arra a célra, amit fontosnak gondolok. Lehet másé az, ami az övé volt. Úgy adott Istennek, hogy adott a magáéból másnak. Pedig biztos tudta volna használni a maga családja számára. Mert megválni a többtől, örömöt lelt benne.
Nem én kaptam, azt se pontosan tudtam mire kaptam ezt az összeget, csak megéltem a csoda ízét, az örömöt, hogy valaki osztani tud abból, Istennek ajánlva ami az övé volt.
Pár napja megint elém állt valaki, és a postaköltségeimre, sokszorosításra pénzt nyomott a kezembe, hiába tiltakoztam. Csak otthon láttam, hogy jóval nagyobb összeg, mint gondoltam. Ez így nem jó, ezt én nem akarom, de mit mondjak, mit tegyek? Másnap villant csak eszembe M. Sarolta, kinek keserves gyerekkori élményeiből az imént idéztem...tudtam, régóta vágyik arra, hogy írásai megjelenhessenek, hogy mind amit átélt, amiben oltalmat, utat talált Istenhez, arról mások is olvashassanak. De hiába fohászkodott, hiába keresett támogatókat... Hiába? Eddig bizony úgy tűnt. Ám e két adomány összege már megközelíti azt az összeget, mely a kötet kiadáshoz kell. Megértettem, annyira egyértelmű lett számomra, hogy az elmúlt napokban neki is láttam a kötetszerkesztői munkának...
Mit jelent Istenre bízni mindent? ? Szabaddá tehet rá? Hogyan ajándékoz meg minket saját életünkkel? Megértetheti velünk, mit akar, mit vár tőlünk? Rácsodálkozunk, ráébredünk?
ÉS EZT A PÉLDÁZATOT MONDTA NEKIK: EGY GAZDAG EMBERNEK BŐSÉGESEN TERMETT A FÖLDJE. EZÉRT ÍGY OKOSKODOTT MAGÁBAN: MIT CSELEKEDJEM? NINCS HOVA BETAKARÍTANOM TERMÉSEMET. TUDOM MÁR MIT TESZEK: CSŰREIMET LERONTOM, NAGYOBBAKAT ÉPÍTEK HELYETTÜK. AZOKBA TAKARÍTOM MINDEN GABONÁMAT ÉS JAVAIMAT. ÉS AZT MONDOM A LELKEMNEK: ÉN LELKEM, SOKAT GYŰJTÖTTÉL, SOK ESZTENDŐRE; PIHENJ, EGYÉL, IGYÁL, GYÖNYÖRKÖDJÉL...
Az a gondja a gazdának, hova tegye, ami van. Mert csűrjébe nem fér. Mi is a csűr? Nem föld, ahol a mag elvetődhet, teremhet. A csűr valakié, az a hely, ahol a mag felhasználásra vár. Tán tavaszi vetésre. Elég nekem egy csűr? Mennyi kell belőle, hogy észrevegyem, van akinek nincs, egyetlen csűrje sem.? A sok, a több, látóvá tesz, adni kényszeríthet? De kit? Ki néz körül, van-e valakinek szüksége? Aki érzi, tudja, aki élte, milyen, amikor semmi nincs? A telhetetlen, a kapzsi a nagyon sok csűrből se tud osztani.
"Már nem fog kézen, amit megfogok..." írja József Attila egyik versében. Vajon mit jelent ez?
"Nyitottan kéne élnünk...Rettenetes, hogy ezt gyermekkorunkban mindannyian tudjuk, s később szinte kivétel nélkül elfelejtjük. Pedig milyen árat fizetünk a lakatért, amellyel rabságra ítéljük magunkat! Felnőttségnek nevezzük a zárat, amellyel elzárjuk magunkat a világ, s a többi ember elől - s talán Isten elől is? Milyen leszűkülést jelent a felnőttség, a gyermekkor tárva-nyitva álló világával szemben, mit átjár a mindenség huzata. Az evangéliumi gyermekség a pillanat megszentelése, örökös jelen, mely földi előképe a mennyei örökkévalóságnak. A felnőttek általában lehetetlenül gazdálkodnak az idővel. Örökös várakozásban élnek, múlt és jövő szakadékában. Egyre várnak valamit (hol ezt, hol azt) mígnem elérkezik haláluk órája. Nem így a gyerekek. Ők egy szabad órába, egy délutánba, egyetlen percükbe is életük egészét ömlesztik bele, ahogy csak a nagyon gazdagok tudnak és mernek így költekezni. Egy gyermek csupa fül és csupa szem. Feltétel nélkül meri elveszteni önmagát, ami a valódi birtoklás egyedüli formája. Az ő belső világukat még nem parcellázta fel, szabdalta szét a személyes érdek, ezért lehetnek birtokosai mindennek...
Milyen szánalmas hozzájuk viszonyítva a felnőttek, s kivált a gazdagok birtoklási vágya, milyen barbár, szerezve egyre szegényebb, gazdagodva egyre nincstelenebb állapota a léleknek... Egy gyermek mellett minden felnőtt görcsös, fukar, és szegény..." Pilinszky János
AZ ISTEN AZONBAN AZT MONDTA NEKI: BOLOND, MÉG MA ÉJJEL VISSZAKÉRIK TŐLED A TE LELKED, ÉS AKKOR KIÉ LESZ MINDAZ, AMIT SZEREZTÉL? ÍGY JÁR AZ, AKI KINCSEKET GYŰJT MAGÁNAK, ÉS NEM AZ ISTENBEN GAZDAG.
Ha mennem kell, kié lesz mindaz, amit életem során gyűjtöttem, szereztem és megtartottam magamnak? Jaj, ha reszketve kell majd Isten elé állnom magamnak megtartott életemmel, - mint Máté Sarolta történetében annak a gyermeknek, - s várni a keservesen is igaz, kizáró szót: Te nem kapsz, mert te nem vagy az enyém...
RÓNAY GYÖRGY
HA ELJÖN MAJD...
Ha eljön majd éveid számadása
és véletlen, betegség zordonul
kiszólít e hol szép, hol iszonyú
vendégségből az állandó hazába,
melyre gondolni sem kívánsz, hiába
költözött annyi veled egykorú
társad előtted át, hogy szomorú
példájuk intsen a megjobbulásra:
mi lesz akkor, ha hirtelen megáll
benned a vér és lelked a halál
oszlásra érett burkából kirántja?
Töprengtél rajta már: ha menni kell,
Isten silány sáfára, mit viszek
tanulságodul át a másvilágra?
Merünk másokért veszíteni, magunkat veszíteni? Még itt, míg élünk, míg időnk van rá?
Hisz tudhatjuk, remélhetjük, élhetjük:... "azért jött az Embernek Fia, hogy megkeresse és megtartsa ami elveszett..." Lukács 19:10. Meghalt értünk. Hiába történt? Megkereshet, megtarthat, gazdagíthat minket, a saját élete odaadásával nyert, mennyei örökséggel ?
Ablonczy Ágnes
|
