Valakitől levelet kaptam tegnap. Csalódott, reménytelen, csüggedt... Okkal? Igen, ezernyi oka van rá. Az lenne a csoda, ha nem így lenne. Persze, az szólna Istenről. Ha legyőzhetné csüggedtségét a reménység. Mi lehet miénk abból, amit Krisztus ajándékozni akar? Lehet-e minket megajándékozni, tölteni és kötözni mással, mint ami bennünk terem, feleletül erre a kilátástalanul szürke, rideg-hideg világban? Aktuális a kérdés? Mire vagyunk készen?

ÖVEZZÉTEK FEL DEREKAITOKAT ÉS LÁMPÁSOTOK ÉGJEN. TI MEG LEGYETEK HASONLÓK AZ OLYAN EMBEREKHEZ, AKIK URUKAT VÁRJÁK, MIKOR JÖN MEG A MENNYEGZŐRŐL, HOGY MIHELYT MEGJÖN, AZONNAL AJTÓT NYISSANAK NEKI...

Hogy érthessük a példát, amivel Jézus a nekünk szóló mondandót erősíti, kicsit vissza kell lépnünk abba a korba, s felfognunk annak az öltözködésnek a mikéntjét. A tiszta alsóneműt, akkoriban tulajdonképpen kötényszerű formában magukra kötötték, s erre tekerték a felső-külső ruhát. Tehát az öv, és felövezés egészen mást jelentett akkor. S amikor valamiféle fizikai munkát végeztek, akkor a magukra tekert felső ruhát is ilyen kötényszerű övvel kötötték fel, hogy ne akadályozza őket, célszerű mozdulataikat. Éjjel mindig levették magukról, csak harcban-háborúban tartották magukon. Az volt kész mások elé állni, az tudott kilépni, az tudott ajtót nyitni, az volt kész a szolgálatra, a harcra, aki magára kötötte öltözetét, aki felövezte magát. Aki felövezetlenül pattant ki ágyából, annak utóbb szégyenkeznie kellett illetlen megjelenése, másokat méltán botránkoztató elfedezetlensége miatt.

Mit jelent ez lelki életünkre nézve, mire akarja figyelmeztetni Jézus tanítványait, és minket? Felövezettek vagyunk? Mi övez minket, mit kötöttünk-öltöttünk magunkra? Mire vagyunk készen? Az ajtónyitásra? Mi derül ki ha mozdulunk? Kegyelme által elfedezettek vagyunk?

Hétvégén mind itt voltak a gyerekeim. Az unokáim egy ideig nagyon jót játszottak odakinn, így mi, nyugodtan beszélgethettünk benn. Amikor sötétedett, és vacsorázni hívtam őket, kiderült, valami történt, valamin nagyon összekaptak, két pártra szakadtak s egyikük magára maradt azzal, ami neki fájt, és ráadásul, aki a békítő szerepet vállalta, éppen őt akarta jobb belátásra bírni, ami ellen a máskor hallgatag gyerek bőszen, dühösen tiltakozott. Mi történt?
Labdáztak, s a két nagyobb kijátszotta a kisebbeket. Egyikük észrevéve ezt, átállt, ám kicsi társa háborgott, s csak azért is meg akarta kaparintani a labdát. Eközben a másik karkötője megkarcolta a kezét, akkor kétségbeesett, sírva fakadt, hangosan sértetten kiabálni kezdett vele, olyanokat is fejéhez vágva, amit másképp nem mondott volna... Mikor kérdeztem őket, szép lassan minden kiderült, de egyik sem engedett a maga igazából. Az akinek a karkötője megkarcolta a másik kezét, azzal érvelt, ő nem kér bocsánatot, mert nem tehet róla, hogy ilyen karkötője van, az karcolt, nem ő... Csak lassan volt képes velem együtt gondolkodni. Mondtam neki, elhiszem, hogy nem akart karcolni, de mégis megkarcolta, és ez fájt a másiknak. Képes-e kimondani, hogy nem akart fájdalmat okozni, és sajnálja, hogy így történt? Végül kibékültek, s nagy egyetértésben játszottak, még másnap is. Mire voltak készen?

Felövezettek vagyunk? A Lélek gyümölcsei teremnek lelkünkben? (szeretet, öröm, hűség, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, mértékletesség), Vagy a testi ember, az ösztönök?
(düh, csüggedés, békétlenség, türelmetlenség, irigység, sértettség, féltékenység, gyűlölet...)

Mire vagyunk készen? Mire indulunk (fel és meg), mi mozdít minket lépni és cselekedni?
Mi érhet, hogyan érint minket? Mit vált ki belőlünk a rossz jelenvalósága, ezerféle támadása, magunkban és a másikon keresztül? Kioltódhat indulatunk a Krisztustól nyert békességgel?
Hogy mert értünk meghalni Jézus Krisztus? Hisz ismer minket! Volt oka remélni ránk nézve? Hogy lehetett végig lépni saját vesztét, hogy bírta nem feladni, látva a reménytelen embert?

Mi világít? Ami ég. Más fényt ad a gyertya, az olajmécs, a gáz... de mind jel arról, hogy van ami égjen, mert fény van, világít. Kiért, miért égünk? Tüzünk (lelkünk érzelmei) miféle anyag eltűnéséről, fénnyé változásáról, tanúskodnak? Mi ég mikor remény híján remény születik, mi ég, mikor öröm híján, öröm születik, mikor szeretet híján szeretet születik? Engedem égni?

BOLDOGOK AZOK A SZOLGÁK, KIKET URUK ÉRKEZÉSEKOR ÉBEREN TALÁL; BIZONY MONDOM NÉKTEK, KÖTÉNYT KÖT, ASZTALÁHOZ ÜLTETI, ODAÁLL ÉS KISZOLGÁLJA ŐKET. AKÁR A MÁSODIK ŐRVÁLTÁSKOR, AKÁR A HARMADIK ŐRVÁLTÁSKOR JÖN IS MEG, ÉS ÚGY TALÁLJA ŐKET: BOLDOGOK AZOK A SZOLGÁK!
Az éjjelt napnyugtától, napkeltéig számolták, római szokás szerint négy részre osztották, s eszerint volt négy őrváltás. A második s harmadik őrváltás épp a legmélyebb éjben történt.

A földi éj tengernyi áradásában, a kilátástalanság közepette, várjuk-e Krisztus érkezését? Amikor fojtogat, szorongat a sötét, s messze a fénybeölelő virradat? Csak az hisz, az remél,
akiben Krisztus meggyújthatta lelkének lámpását. Ég még? Hagyjuk égni? Lesznek, akik kioltanák, készek kioltani! De kiolthatatlan, ha újra meg újra Krisztus kezében merem tudni!
És ha ott tudom, ha legyőz a hit, a remény, a szeretet, akkor BOLDOG SZOLGA lehetek...

Milyen különös mondat: "...a csodák mögötted történnek mindig..." Nem emberi produkció, isteni csoda, ha Lélek tüze gyúl, s ha bennünk-általunk világít, azt mások látják, mások érzik, mi csak általuk, mi csak utólag csodálkozhatunk rá. Hogy értük fénylett. Mögöttünk történik...

Valakivel telefonon beszéltem, akit szolgálni hívtak valamerre. Kész volt menni, de ott szívét szorongató, problémás körülmények fogadták. Ám épp, mikor búcsúzott, visszaköszönt rá a csoda! Hálás szívvel köszönték meg, amit (Szentlélek által tölthető) szívében nekik hozott.

És itt idézném a vers másik fontos mondatát: "...együtt éld, mit csak részként látsz és ismét részként hallhatsz, mit csak borzongva észlelsz, ha végigfut riadt bőrödön a szél..."

EZT PEDIG JEGYEZZÉTEK MEG: HA TUDNÁ A HÁZ GAZDÁJA, MELY ÓRÁBAN JÖN A TOLVAJ, VIGYÁZNA ÉS NEM ENGEDNÉ MEG, HOGY A HÁZÁBA TÖRJÖN. TI AZÉRT LEGYETEK KÉSZEN; AZ EMBERNEK FIA ABBAN AZ ÓRÁBAN JÖN EL, MIKOR NEM IS GONDOLJÁTOK.

Félünk a tolvajoktól? Szeretnénk, ha megtalálnák értékeinket, elvinnék féltve őrzött kincseinket? Aki nem áll készen, aki nem kész a szólításra, az ajtónyitásra, az indulásra míg tart a sötét, az éj, az átaludhatja a virradatot is. Féltjük-e Krisztustól kapott és kapható kincseinket?

PÉTER ERRE MEGKÉRDEZTE: URAM, CSAK NEKÜNK MONDOD-E EZT A PÉLDÁZATOT, VAGY MINDENKINEK?

Vajon miért kérdezi ezt Péter? Mikor fontos hogy csak nekünk, és mikor szeretnénk, hogy ne csak rólunk legyen szó? Amikor felelősségről, elszámolásról van szó? A különös, hogy Jézus nem válaszol, előbb csak visszakérdez, azután egy példázatot mond.

AZ ÚR ÍGY FELELT: HÁT MILYEN AZ A Hű ÉS OKOS SÁFÁR, AKIT AZ ÚR AZ Ő HÁZA-NÉPE FÖLÉ RENDEL, HOGY ADJA KI NEKIK BÚZARÉSZÜKET (PORCIÓJUKAT) A MAGA IDEJÉBEN? BOLDOG AZ A SZOLGA, AKIT ILYEN MUNKÁBAN TALÁL AZ Ő URA, MIKOR HAZAJÖN! BIZONY MONDOM NEKTEK, HOGY MINDEN VAGYONA FELETT GONDVISELŐVÉ TESZI. DA HA AZ A SZOLGA ÍGY SZOLNA AZ Ő SZÍVÉBEN: HALOGATJA AZ ÉN URAM MÉG A HAZAJÖVETELT, ÉS KEZDENÉ VERNI A SZOLGÁKAT ÉS A SZOLGÁLÓLEÁNYOKAT, ÉS ENNI-INNI ÉS RÉSZEGESKEDNI: MEGJÖN ANNAK A SZOLGÁNAK AZ URA, AMELY NAPON NEM VÁRJA, ÉS AMELY ÓRÁBAN NEM GONDOLJA, ÉS KETTÉVÁGATJA ŐT, ÉS A HITETLENEK SORSÁRA JUTTATJA...
Milyen a hű és okos sáfár, a gazda által megbízott felelős? Mi a dolga? Hogy a rábízottakat élelemmel lássa el. Megfelelő mennyiségű étellel és itallal. Mit bízhat ránk, amit őriznünk kell, amivel jól kéne gazdálkodni? Mit és mennyit osztunk ebből másoknak alkalmas időben?

Éltetünk, vagy aludni, halni segítünk? Jó szóval, reménységgel ébresztünk és elevenítünk? Vagy épp a jó szóval ostorozunk s kíméletlenül lelkeket ölünk? A magunk lelki hízlalására figyelünk, vagy másokat segítünk táplálékhoz jutni? Érdemtelenül nyert kincseink okán magunkat ünnepelve ábrándozunk, vagy a kincseket s fényt osztva mások öröme üdít minket?

NAGY LAJOS TÜZEK

Valaki szólít, valaki kérdez, most is, mint rég, őszi estéken, fémes
véresszín hajnalokon, vagy sötét délben néha: ember, gyújtasz-e
tüzet, fényesen lobogóst, mindegy is, mekkorát, s lényeg a hőfok, s
a fénye, a fényed, vezet-e másik embert e hideg szélben, amerre
talán van élet...?

Valaki szólít, valaki kérdez, hol vádlón, hol hiába-szépen, épp,
mint menekülő szívverésem: ember, és tüzed van-e?
Hogyne lenne, vágnám rá hazug, bolond gőggel - botorul, ám a
fájás belém csikordul, hogy: nem, nem a kínzások sárga lángját
érti, sem a mást-perzselő szúrólángot kérdi... azt keresem
benned, a kandalló-meleget, te szegény,

melynél a szétfagyott arcú remény, akár a sarki szegény -
mint egy bögre teát, egy karéj kenyeret szorítana - még élhetne...

Fagyos, dermedt reggeleken utazom, a buszokon ébredek, s
arcomba csípnek, vágnak a mínuszok, mint a kérdés, a szó
hiszen

Valaki mindig szólít, s Valaki mindig kérdez, most, majd, és
végül egyszer: adtam-e tovább, csak egyszer...!
Voltam-e őrzője, voltam-e testvére...
és felelnem kell!

ÉS AMELYIK SZOLGA TUDTA AZ Ő URA AKARATÁT, DE NEM KÉSZÜLT, SEM ANNAK AKARATA SZERINT NEM CSELEKEDETT, AZT NAGYON MEGBOTOZZÁK; VISZONT AKI NEM ISMERI URA AKARATÁT, ÉS ÚGY MűVEL VERÉST ÉRDEMLŐ DOLGOKAT, AZ KEVESEBB BOTÜTÉST KAP. ATTÓL. AKINEK SOKAT ADTAK, ÉS AKIRE SOKAT BÍZTAK, ATTÓL TÖBBET KÍVÁNNAK.

Vajon Péter, érti a példázatot? Tudja, mi szól róla? Érti, hogy nem azokról van szó, akik nincsenek Jézus közelében, hanem épp róluk, akik ott vannak, akikre sok van bízva, akik tudják Uruk akaratát! Azzal kell szembesülniük, hogy tőlük többet kérnek számon, mert többet láttak, többet hallottak, többet tapasztaltak, több csodát éltek meg, többet kaptak...

A Lélek gyümölcse úgy szaporodik, ha adom, adom, adom, amim csak van, s nem fogy el... Ha úgy érzem elfogyott, üres a lelkem, ha nincs mit adnom, akkor velem van baj, aki csak magamért való voltam, vagyok. Jaj, ne maradjak az! Vesztessé lehetek én is, és mások is.

Az urának kincseivel bíró sáfár felelőssége nagyobb, ha tehát haszontalanná válik, ha nem visel gondot a rábízottakra, akkor büntetése is nagyobb, mint azoké, akik nem tudják uruk akaratát. Tudom mit kaptam és mit kaphatok? Tudom-e eléggé, hogy osztani kapom?

"Tulajdonképpen arra vágyom, hogy egyetlen egyszer, egyetlen pillanatra Ő legyek..." N.P.

Lehetek? Mit merünk hinni, mit merünk remélni? Aki ezt a mondatot leírta, azt meri remélni, vágyni, amire nem képes, amit csak ajándékképpen élhet meg. Isteni kegyelem által.

Ablonczy Ágnes