|
Újszövetség - Lukács 13:10-21.
EGYSZER SZOMBAT NAPON TANÍTOTT AZ EGYIK ZSINAGÓGÁBAN. ÉS ÍME, VOLT OTT EGY ASSZONY, AKIBEN TIZENNYOLC ÉV ÓTA BETEGSÉG LELKE LAKOTT, ÉS ÚGY MEGGÖRNYEDT, HOGY EGYÁLTALÁN NEM TUDOTT FELEGYENESEDNI. ÉS MIKOR LÁTTA ŐT JÉZUS, ODAHÍVTA MAGÁHOZ, ÉS EZT MONDTA NEKI: ASSZONY, MEGSZABADULTÁL BETEGSÉGEDTŐL, ÉS RÁTETTE A KEZÉT. AZ NYOMBAN FELEGYENESEDETT ÉS DICSŐÍTETTE AZ ISTENT. A ZSINAGÓGAI ELÖLJÁRÓ AZONBAN AFELETT VALÓ BOSSZÚSÁGÁBAN, HOGY JÉZUS SZOMBAT NAPON GYÓGYÍTOTT, AZT MONDTA A SOKASÁGBNAK: HAT NAP VAN MUNKÁRA RENDELVE, AZOKON JÖJJETEK ÉS GYÓGYÍTTASSÁTOK MAGATOKAT, ÉS NE SZOMBATON. EKKOR AZ ÚR ÍGY FELELT MEG NEKI: KÉPMUTATÓ, VAJON SZOMBATON NEM OLDJA-E EL MINDENIKŐTÖK A MAGA ÖKRÉT, VAGY SZAMARÁT A JÁSZOLTÓL, ÉS NEM VISZITEK-E ITATNI? HÁT EZT AZ ÁBRAHÁM LEÁNYÁT, AKIT MÁR TIZENNYOLC ESZTENDEJE MEGKÖTÖZVE TART A SÁTÁN, NEM KELLETT-E FELOLDANI EBBŐL A KÖTELÉKBŐL SZOMBAT NAPON? ÉS MIKOR EZEKET MONDTA? ELLENFELEI MINDNYÁJAN MEGSZÉGYENÜLTEK, S AZ EGÉSZ NÉP ÖRÜLT MINDAZOKON A DICSŐSÉGES DOLGOKON, AMELYEK ŐÁLTALA TÖRTÉNTEK. AZUTÁN ÍGY SZÓLT JÉZUS: MIHEZ HASONLÓ AZ ISTEN ORSZÁGA? ÉS MIHEZ HASONLÍTSAM AZT? HASONLÓ A MUSTÁRMAGHOZ, AMELYET AZ EMBER VETT, ÉS ELVETETT A KERTJÉBEN. AZ PEDIG FELNÖVEKEDETT ÉS FÁVÁ LETT. AZ ÉGI MADARAK FÉSZKET RAKTAK ÁGAIN. ÉS ISMÉT SZÓLT: MIHEZ HASONLÍTSAM AZ ISTEN ORSZÁGÁT? HASONLÓ A KOVÁSZHOZ, AMELYET AZ ASSZONY VETT, ÉS HÁROM MÉRCE LISZTBE BELEKEVERTE, ÉS AZ EGÉSZ MEGKELT.
Akik ma Isten országát keresik, vajon hol keresik, hol találják? Hogyan keresik, hogyan találják? A mai evangéliumi rész segít megérteni, hol, hogyan, miképp lehet keresni és rátalálni. Magától értetődőnek tűnik, hogy a zsidó emberek a zsinagógában keresik Istent s országát.
Szabad tudnunk, a zsinagóga nem templom, hanem az egyetlen, lerombolt Templom miatt, annak pótlására állított épület, melyben száműzetés alatt, vagy megszállás miatt, városonként, falvanként összegyűlhettek a hívők imádkozni. Az istenkereső összegyülekezés helye.
Valamiképp olyan, mint ahogy mi itt hétről, hétre összegyülekezünk.
EGYSZER SZOMBAT NAPON TANÍTOTT AZ EGYIK ZSINAGÓGÁBAN…
Mikor a zsidók szombatnaponként egybegyűltek meghatározott számú imát mondtak, majd felolvasás következett a szent könyvek: próféciák, zsoltárok… tekercseiből, ezután lehetett a jelenlevő írástudóknak, tanítóknak hozzászólni, magyarázni…
Hogy mit tanított akkor Jézus, az nincs leírva, de bizonyára Atyjának országáról tanított, hisz két példázattal, beszédes hasonlattal folytatja, fejezi be mondandóját, mintha kiegészítené amit addig mondott, és amit közben jelként cselekedett, hogy halljanak, lássanak, értsenek..
ÉS ÍME, VOLT OTT EGY ASSZONY, AKIBEN TIZENNYOLC ÉV ÓTA BETEGSÉG LELKE LAKOTT, ÉS ÚGY MEGGÖRNYEDT, HOGY EGYÁLTALÁN NEM TUDOTT FELEGYENESEDNI. ÉS MIKOR LÁTTA ŐT JÉZUS, ODAHÍVTA MAGÁHOZ…
Jézus Krisztus középre állva tanít, s miközben Isten országáról beszél, észreveszi azt az asszonyt, aki betegségébe rekesztetten ül ott. Szabadulni képtelen. És nem csupán látja őt Jézus, megindul rajta a szíve, magához hívja. Tán a sarokból, ahol ült ez a mások szemében torz testű, lelkileg is megkötözött asszony. Vajon mit gondolhat magában, miközben középre indul, miféle ellentmondások, miféle remények viszik, ezt a kiegyenesedni nem tudó embert? Mit ér neki ez a kiválasztó és hívó szó, ez a hirtelen-váratlan nyíló lehetőség és reménység?!
Vajon mernék-e én, szó közben, mondandó közben látni, megszólítani, kihívni és feloldozni?
És lehetne-e engem, (minket) középre hívni, közszemlére téve nyomorúságom rejtett, avagy rejthetetlen okait, láttatva testi-lelki megkötözöttségeimet, amitől általa szabadulnom kéne?
Meg tudta volna gyógyítani hívás nélkül is? Akkor miért hívja ki a középre? Kinek fontos és miért fontos, hogy lássák? Az asszonynak? A körötte állóknak?
ÉS EZT MONDTA NEKI: ASSZONY, MEGSZABADULTÁL BETEGSÉGEDTŐL, ÉS RÁTETTE A KEZÉT. AZ NYOMBAN FELEGYENESEDETT ÉS DICSŐÍTETTE AZ ISTENT…
Vajon mit érezhetett az az asszony? Megnyílhat előtte Isten országa? Látja, érzi, tapasztalja? Tizennyolc esztendő után felegyenesedhet, és úgy nézhet körül. Micsoda szabadulás!
A görnyedt hátú, végre kiegyenesedni tudó asszony dicsőíti Istent. Nem az előtte álló gyógyítót dicsőíti! Sokkal többet lát, a mennyek országa jött közel, irgalmas, hozzá lehajló Istent lát!
A nemrég lezárult versíró pályázat eredményhirdetésének meghívóit szétküldve, az egyikbe rövid levélkét tettem. Abba az egy borítékba. Miért? A pályázó, - kiderül a versből, - idős ember, s a címből láttam, Kecskeméten él. Nem akartam, hogy ideutazzon helyezés reményében egy oklevélért. Mert a zsűrizők véleményezésekor ő nem került az első három díjazott közé. Kedvesen megköszönve a részvételt, ezt a tényt közöltem vele…
Közel egy hét múltán levél érkezett. Reméltem, nem sértődött meg soraimon. Meglepetésemre azt írta, ez a kecskeméti nyugdíjas, hogy nem ő volt a pályázó, ő csak elküldte egy általa nagyra becsült ember versét, mégpedig annak tudtán kívül, de kérte, küldjem el ennek a nála is idősebb bácsinak az oklevelet, bizonyára örülne, hisz szülővárosa Baja, ahol ezt a pályázatot hirdették. Elküldtem hát az oklevelet, és egy hét múltán itt a válasz, a vers írójától, egy kötet, melynek előszavából kiderül, miféle hihetetlen nehéz múltú ez az idős versíró…
A második világháború idején pilótaként részese volt az utolsó bevetésnek a németek oldalán, s ezért távollétében kötél általi halálra ítélték. Úgy szökött haza Magyarországra, egy odaveszett közkatona papírjaival. Úgy félt, úgy őrizte titkát, hogy még a felesége se tudta az igazi nevét, pilóta múltját…Győrben telepedett le, szülővárosától távol. Több mint negyven esztendőn át volt feje fölött a halálos ítélet, s csak a rendszerváltozás után szabadult meg az elfogatás, a kivégzés bekövetkezhető rémségétől … Hogyan írja versében?
REJTŐ-RASZTIK ERNŐ FELSÓHAJTOK
Felsóhajtok, ennek vége,
Rémnek elmúlt ötven éve.
Szemem előtt bitó, árnyék,
Halál, veled paroláznék.
Lelki kínok törnek össze,
Sötét hajam futott őszbe,
Koravénen, hajlott háttal
Küzdöttem egy rongy világgal.
Felsóhajtok, végre vége,
Vén szemem néz fel az égre,
Köszönteni aki védett,
Köszönni az erős hitet.
Milyen másképp élhette meg ő a rendszerváltozást, mint azok, akik feje fölött nem függött halálos ítélet?! Kinek ad hálát? Akinek kezében tudja magát, életét, és ezt a világot. Milyen jó, hogy repülős bajtársa révén megszólíthattam, középre került, s kiderülhetett, ki neki Isten.
A ZSINAGÓGAI ELÖLJÁRÓ AZONBAN AFELETT VALÓ BOSSZÚSÁGÁBAN, HOGY JÉZUS SZOMBAT NAPON GYÓGYÍTOTT, AZT MONDTA A SOKASÁGBNAK: HAT NAP VAN MUNKÁRA RENDELVE, AZOKON JÖJJETEK ÉS GYÓGYÍTTASSÁTOK MAGATOKAT, ÉS NE SZOMBATON.
Mit szólnak a zsinagógában az asszony körül állók? A zsinagóga elöljárója indulatos-bosszús attól ami történik. Miért az? Vak, nem lát? Süket, nem hall? Hol volt, hát nem itt, mikor szeme láttára közel jött valaki által, valakiben Isten országa? Mitől nem lát, hal, tapasztal? Jelen van? Hogyne lenne! Nem ez a kérdés, hogy ott van-e, hanem az, hogyan van jelen, miféle szívvel, miféle lélekkel? Mert nem érinti az, amit szeme lát, füle hall, ami előtte történik? Miért törvénysértés szemében, miért nem csoda! Lehet nem látni, lehet kívül maradni annak aki benne lehetne a különös csodában, lehet Isten közelségét érezni?
Mit mond Jézusnak? A jólismert törvényre hivatkozik. Miért mondja? Vajon igaza van? Mihez ragaszkodik? Mi alapján mond ítéletet? Minek a rabja? Annak, amit tud, annak amit betarthat és elvárhat…A szombat ünnepnap, minden munkát szüneteltetni kell, ennek előírása és betartatása isteni parancs szerinti.
Valahol ilyenfélét olvastam, hogy ha valamiről, ami ellentmondásnak látszik, többet szeretnénk tudni, akkor keményen ütköztetni kell egymással a szavakat, a megfogalmazásokat, a tartalmukat, úgy hogy szikrázzon, s közben fény, világosság születhessen a titkok felől.
Mit tesz az elöljáró? Szól (felolvassa az írásokat) de szava nem érint. Mit tett Jézus? Szól, és szava érint. Lelkének tüze lelket ébreszt, lelket gyógyít. Itt a baj oka, a valakiség, a sértett hiúság, a féltékenység, mely vakká teszi arra nézve, amiért érkezett, amiért oda rendeltetett… hisz ő a zsinagógának, (az Istenért összegyülekezők helyének) feje, elöljárója...
KÁNYÁDI SÁNDOR SZELÍD FOHÁSZ
szelíd fohász az én fohászom
félig könyörgés félig hála
hogy nem juttattál s ezután se
jutass engem szégyenfára
de eljut-e az én fohászom
eljuthat-e vajon tehozzád
útaidat úton útfélen
szertartások barikádozzák
nem marad-e sziklára hullt
magokként vajon terméketlen
mit egy hosszú életen át
a jövendőnek elvetettem
tudom sokat eltékozoltam
abból mit rámbíztál sokat
de azért ne tagadd meg tőlem
holtomban se áldásodat
EKKOR AZ ÚR ÍGY FELELT MEG NEKI: KÉPMUTATÓ, VAJON SZOMBATON NEM OLDJA EL MINDENIKŐTÖK A MAGA ÖKRÉT, VAGY SZAMARÁT A JÁSZOLTÓL, ÉS NEM VISZITEK-E ITATNI? HÁT EZT AZ ÁBRAHÁM LEÁNYÁT, AKIT MÁR TIZENNYOLC ESZTENDEJE MEGKÖTÖZVE TART A SÁTÁN, NEM KELLETT-E FELOLDANI EBBŐL A KÖTELÉKBŐL SZOMBAT NAPON?
Jézus felel a törvényt ellene szegzőnek. Nem titkolja mit gondol felőle. Hisz miért jöttek ide a zsinagógába? Szomjasak Isten szavára, jelenlétére, érintésére. Aminek ez a tere és helye. Ez az istenkereső, istentaláló tevékenység ütközik az Isten által adott törvénybe? Ha magától értetődő, hogy a szomjas állatnak szombaton is inni adnak, miért nem magától értetődő hogy az Istenre tizennyolc éve szomjas feloldozódjon, és kaphasson inni, s hogy a többiek, akik ide jöttek, akik isteni jelenlétre, történésre szomjasak, vajon lelkük ezzel töltődhet?
ÉS MIKOR EZEKET MONDTA, ELLENFELEI MINDNYÁJAN MEGSZÉGYENÜLTEK, ÉS AZ EGÉSZ NÉP ÖRÜLT MINDAZOKON A DICSŐSÉGES DOLGOKON, AMELYEK ŐÁLTALA TÖRTÉNTEK.
Két tábor van jelen a zsinagógában. A féltékeny írástudók, Jézus ellenségei, és az egyszerű nép. Az ellene szólók, ellene érveket gyűjtők megszégyenülnek, a jó szóra szomjas, éltető világosságra éhesek tudnak örülni, merik látni, érezni, tapasztalni az ott történő csodát.
AZUTÁN ÍGY SZÓLT JÉZUS: MIHEZ HASONLÓ AZ ISTEN ORSZÁGA? ÉS MIHEZ HASONLÍTSAM AZT? HASONLÓ A MUSTÁRMAGHOZ, AMELYET AZ EMBER VETT, ÉS ELVETETT A KERTJÉBEN. AZ PEDIG FELNÖVEKEDETT ÉS FÁVÁ LETT. AZ ÉGI MADARAK FÉSZKET RAKTAK ÁGAIN. ÉS ISMÉT SZÓLT: MIHEZ HASONLÍTSAM AZ ISTEN ORSZÁGÁT? HASONLÓ A KOVÁSZHOZ, AMELYET AZ ASSZONY VETT, ÉS HÁROM MÉRCE LISZTBE BELEKEVERTE, ÉS AZ EGÉSZ MEGKELT.
Itt derül ki, hogy minden Isten országát hozná közel, annak jelenvaló, nyilvánvaló voltáért szól, s azt mintegy hitelesítve megcselekszi. MIHEZ HASONLÓ AZ ISTEN ORSZÁGA? Nemcsak beszélt róla, közel hozta egy ember életének érintésén, gyógyulásán keresztül. A példázatban tulajdonképpen összefoglalja azt amit láthattak, hallhattak, tapasztalhattak.
Hogyan lesz a mustármagból fa, melyre fészket rakhatnak a madarak? Az apró magot, (a benne levő lehetőséget) veszi az ember, aztán elülteti, termő talajba rakja, és utána már csak lesi, mi lesz belőle. Nem maga húzza, vonja, csinálja, kapott az a mag is, nem ő tette bele, ami benne van, az terem, ha jó talajba kerül.
Miféle hasonlat ez Isten országáról? Mit kéne látnunk, értenünk? Isten adja az életünket, a lehetőségeinket, s a teret, ahol élhetünk velük. Adhatja a kegyelem lehetőségét? Ahogy ennek a tizennyolc éve beteg asszonynak adta? Szólíthat, láttathat olyannak, amilyen vagyok, hogy nyilvánvaló csoda lehessen a feloldozás, a szabadítás? Születhet, kinyílhat bennem Isten országa? Kapott az életem, kapott a környezetem, minden lehetőség ebből nyílik, ha nyílik. Jelen vagyok, megszólítható vagyok azzal, ami vagyok?
"Az Isten országa ti bennetek van…" Lukács 17:21.
Lehetek kovász? Melyet vesz az asszony, és beleteszi, belekeveri a lisztbe, s az hatni kezd mindarra, amibe tették. Az a görnyedt asszony honnan tudta, hogy Isten országa jött közel, hogy a Mindenható hajolt le hozzá? Mert lelke látta, Őt dicséri! Aki eddig tizennyolc éven át rabja volt betegségének, aki eddig hiába vágyott szabadulni, jól tudja, ki által az!
Nemrég meséltem, valaki miatt keserves-nehéz lett a szívem. Keresni kezdtem érte Isten közelségét. Kényszerített a kétségbeesés, hogy kevés vagyok, hogy nem tudom megtartani.
Üzenetet küldtem. Féltem azt írni, ami rám volt bízva, ott is maradt bennem ez a félsz, könyörögni kényszerített, érte lenni, aki beleveszhet abba, amit érez. Jaj, ha nem tud hinni abban, amit írtam, ha mégse képes belekapaszkodni… Hét végén jött tőle levél. Úgy volt, ahogy volt. Előbb csak érintette a szó, aztán kétségbeesetten könyörgött reménységért, hogy tudjon abból élni. És Isten szabaddá tette, megajándékozta őt, - és engem, - bizonyossággal. Kézzel fogható módon üzent, könyörült rajta. Miért Isten dicsérem érte? Mert megéltem a tehetetlenséget, az övét és az enyémet. Elevenedő reménysége, bizonyossága Istent dicséri.
Mi is gyülekezet vagyunk. Ki itt, ki ott, kik azért gyűlnek egybe, hogy Isten közelségét érezhessük. Ellenségesen figyelünk? Törvények, szokások betartásán, betartatásán túl érdekel minket más? Nézők vagyunk, akik látnak, hallanak, talán örülnek is, de nem velük történnek meg a dolgok?
Hogyan tanította tanítványainak Jézus? "Jöjjön el a te országod…" Lukács 11:2.
Történhet velünk valami? Közel jöhet hozzánk? Megszólíthat? Érinthet? Betölthet? Jelen lehet Isten országa bennünk? Uralkodhat? Látjuk, halljuk, érezzük jelenlétét? Kétségbeesünk, ha nem? Keressük, míg meg nem talál minket? Nyílhatnak bennünk lehetőségei, mint magé a jó földben, erjesztheti életünket, köreinket a tőle kapott reménység és bizonyosság?
Ablonczy Ágnes
|
