|
Újszövetség - Lukács 14:1-6.
TÖRTÉNT, HOGY MIKOR EGY SZOMBATON VALAMELYIK FARIZEUS HÁZÁHOZ MENT EBÉDELNI, AZOK LESELKEDTEK RÁ. ÉS ÍME EGY VÍZKÓROS EMBER ÁLLT ELŐTTE. ÉS JÉZUS ÍGY SZÓLT A TÖRVÉNYTUDÓKNAK ÉS A FARIZEUSOKNAK : SZABAD-E SZOMBAT NAPON GYÓGYÍTANI, VAGY NEM? AZOK HALLGATTAK. Ő RÁTETTE KEZÉT, MEGGYÓGYÍTOTTA ÉS ELBOCSÁTOTTA. MAJD AZT MONDTA NEKIK: KI AZ KÖZÜLETEK, AKINEK FIA VAGY AZ ÖKRE SZOMBAT NAPON KÚTBA ESIK, ÉS AZONNAL NEM HÚZZA KI? EZEKRE NEM TUDTAK FELELNI.
Az egyik nyári táborba hívott előadónak elküldtem egyik régi kötetemet. Érdekelte őt az életem, kis és nagy családomé is, hát elküldtem, amiben írtam rólunk. Pár nap múlva eszembe villant, mit is adtam kezébe? Kiadása óta (1997) nem néztem bele. Most a kezembe vettem., és megvallom, furcsa találkozás volt. Nehéz érzés kerített hatalmába. Mindenki érti azt, amit megvallok a sorok közt? Milyennek láthat ő, akinek a kötetet küldtem?
Igen, aki középre áll, életéről vall, azt vállalja, hogy célpont lesz. Mindazzal, amit láthatnak, avagy ami elárul magáról. Persze különbözik, ki mennyit lát, ki mit ért, és másképp nézi a dolgokat aki szeret, elfogad, másképp aki hibát keres, vagy ellenséges érzést igazol.
TÖRTÉNT, HOGY MIKOR EGY SZOMBATON VALAMELYIK FARIZEUS HÁZÁHOZ MENT EBÉDELNI, AZOK LESELKEDTEK RÁ...
Meghívást kap Jézus. Így van írva, valamelyik farizeustól... Vajon milyen szívvel megy? Én ilyen helyre, ha hívnak sem szívesen mennék, ha tehetem, bizony nem is megyek el. AZOK LESELKEDTEK RÁ...Mit jelentett ez? Méricskélik szavait, tetteit, mindent ami kiderül, kíméletlenül felhasználnak ellene, s ha van elég ok, vádat koholnak, jelentést tesznek, tanúskodnak ellene. Lehet ezt vállalni? Lehet ezeket szeretni? Lehet ezekért meghalni?
Az ötvenes-hatvanas vészterhes esztendőkről sokáig hallgattak azok, akik saját bőrükön tapasztalták, milyen az uralkodó kormány által megfélemlített, szerepüket féltő embereknek kiszolgáltatva, megfigyeltnek lenni...Édesapám mesélte el, és így írta le a vele megtörtént esetet kötetében:
"...1967 nyarának végén a püspök a két egyházmegye papjait Tahiba küldi. Jól beszéljétek ki magatokat, fraternalitás csak úgy születik, ha mindenki kimondja, ami a szívén van. Hát mondták is. Az elnöklő esperest nem igen érdekelte, szinte végigaludta a konferenciát...Egy őszi napon hivat a püspök, elővesz egy füzetet és olvassa a bűneimet, hogy mertem ezeket mondani? Mondhattam volna, te küldtél! De inkább azt kérdeztem: ki tájékoztatott téged ezekről ilyen hamisan, mert ezeket én mind hallottam, de egyiket sem én mondtam? Mire ő: az AEH vezetői... Bemegyek, megkérdezem ki tájékoztatta őket...Bementem, fogadtak... kiderült, tudják, mit mondtam... Ennek következtében mindkét esperes távozhatott... Az új esperes azt a megbízást kapta, hogy a megyei missziói összejöveteleknek véget kell vetni, Pasarétet és Rózsateret meg kell rendszabályozni...ez a tavaszi ünnepélyes egyházmegyei közgyűlésen meg is történt..."
Ablonczy Dániel - Magasság mélység
Mintha érdektelenül aludt volna az az egyházi tisztviselő, s közben nyilván tudta, lehallgatják, feljegyeznek mindent, ami elhangzik. S mindez az akkori istenes felelősök, a papok körében.
Jézus korában, s azóta is, most is, vannak, akik intézményhez tartoznak, nem Krisztushoz, egy vezetést gyakorló testülethez, szerepet vállalnak, hatalmat gyakorolnak, és ezért, ezt féltve, mindent és mindenkit feláldoznak. Ki félemlít meg, és kiket lehet megfélemlíteni?
LÉNÁRD ÖDÖN HISZEKEGY
ő vigyorogva a szemembe röhögött:
nézz ki az ablakon, a rácsok között,
mutass rá bármelyik járókelőre,
s maholnap itt szárad előtted a bőre,
mert lefogatom, s tanukat állítok,
mígnem egy kötélen kalimpálni fog,
mert én vagyok az Úr, s nem az a Vén ott fenn,
s én csöndesen mondtam.: - Hiszek egy Istenben!
Erre dühöngve rohangált fel, s alá:
még a börtönöd is én teszem pokollá!
Mert mennyben, földön mindent én csinálok,
éntőlem függ életed, halálod!
Tudod, hányat vittem már le a pincébe?
Golyót tarkójába, s vinnyoghat a férge!
Hiszel hatalmamban poklon, földön, égen?
- Csak a menny és a föld Teremtőjében!
Most már az öklétől döngött az asztal:
csak az marad meg, ki szolgálni akar!
S veled még beszélni sem lehet semmiről,
az ember bezárt ajtókon dörömböl.
Hát meg fogsz rohadni a börtön fenekén,
s jóddal kenjük ki a helyed, te kelevény!
Vagy nem hiszed, hogy veled még ezt is lehet?
- Csak hogy Krisztus meghalt, s eltemettetett!
Hol elsápadt, hol vérbe borult arca:
nem gondoltál még a sétaudvarra?
Hol félméterre a bakancsod alatt
csontvázak feküsznek hason és hanyatt.
A bilincs is rajtuk: ezen egyedül,
ott a nő karja férjére feszül,
így fúltok majd ti mind a sárba ott!
- De ő halottaiból feltámadott!
Meg se hallott, úgy darálta tovább:
hiába vártok bármilyen csodát,
nem exhumál majd a jövendő század,
nem neveznek el rólatok utcákat,
a fejlődés bennünk ért el a csúcsára,
ti meg maradtok az élet lomtára.
- Miért is jönne egy új emberalak?
Ítélni eleveneket, és holtakat!
Rám meredt, és eltorzult a szája:
a te fajtádat a diliház várja.
Mert aki nem lát bennünk nagyszer?t,
az vagy hülye, vagy elvetemült!
Nem vergődök vele; a helyére teszem:
az elektrosokk majd segít ezeken.
Ti csörgősipkát kaptok, én meg nevetek,
- s én rámosolyogtam: hiszem a Szentlelket!
Dúlt-fúlt, fújtatott: hát nem hiszel nekem?
Akár a pápát is ide cepelem!
Sokba kerül? De ha nekem megéri,
Mihály arkangyal tán előlem megvédi?
Leütve elhozza egy diplomata-kocsi,
s vajon a hívekből marad egy maroknyi?
Mit hiszel? Az árnak elébe ki vághat?
- Egy katolikus Anyaszentegyházat!
Most aztán higgadt lett, hidegen nyugodt:
amit nem hiszel, majd magad is megtudod!
Mert elszámolnom, s most nyisd ki a füled,
a csupasz bőröddel sem kell senkinek!
Nemcsak őrséggel veszlek köröskörül,
de gy?löllek is feneketlenül,
és szétmorzsollak, akár hiszed, akár nem
- s én hiszem az örök életet, Amen!
ÉS ÍME EGY VÍZKÓROS EMBER ÁLLT ELŐTTE...
Nem utána ment, és nem megszólította, úgy is fordíthatnám ezt közlést, hogy útjába állt, ott várta őt, mikor épp arra haladt, bement volna. Észre kellett venni, őt és betegségét. Még az is lehet, hogy csalétekül hívták oda ellenlábasai, hogy gyűjthessék az ellene szóló adatokat.
Nem tudjuk. Csupán azt, hogy ott áll, és amazok meg lesik, mit tesz Jézus, mikor észreveszi. Ők csak nézni kívánnak, megfigyelni, értékelni. A vízkórosnak mindegy ki hívta, neki egy a fontos, azért áll ott, mert a gyógyulásban reménykedik.
ÉS JÉZUS ÍGY SZÓLT A TÖRVÉNYTUDÓKNAK ÉS FARIZEUSOKNAK: SZABAD-E SZOMBAT NAPON GYÓGYÍTANI, VAGY NEM?
A leskelődők ellen egyetlen fegyvere van: a színvallásra való kényszerítés, jelezni, hogy itt vagyok, látlak titeket. Jézus nem a beteget kérdezi, hanem azokat, akik álnok módon lesik, akiknek nem számít ez a beteg ember, látja, mindegy nekik, hogy meggyógyul-e vagy sem.
AZOK HALLGATTAK...
Miért kérdezte őket? Szembesítette őket. Azzal, hogy itt vannak, miféle szívvel vannak jelen. A kérdés bizonyára kínosan érintette őket. Így már egyáltalán nem volt ugyanaz a helyzet, amiben lehet kívül maradni, nézőnek maradni, a nekik szegzett kérdés után, a hallgatás nem egyértelmű, nem természetes, a hallgatás így már válasz. Mégis képtelenek megszólalni, vállalni, hogy milyen érzésekkel, indulatokkal vannak jelen.
Szeretném egy mai helyzettel behelyettesíteni, érvényessé tenni a mi számunkra az akkori történést, és az akkori hallgatást. Hogy érezzük, a farizeusok kínját, a beteg kínját és Jézus Krisztus kínját. Mert mindegyik másért volt kínos-keserves helyzetben.
A beteg nyilván a gyógyulás lehetőségét féltette (Jaj, ha azt mondják, hogy nem szabad!?)
A farizeusok lelepleződésük miatt voltak kínban. Jézus pedig, miután könyörülni akart egy beteg emberen, fájt neki, hiába akarja éreztetni a farizeusokkal, mi fontosabb, mint a törvény megtartása, hisz itt valakinek az élete, lelke eleven reménysége, istenbizonyossága a tét.
Sose felejtem el, milyen keserves nehéz volt, mikor pap és nem-pap testvéreim előtt elvállaltam, hogy vasárnaponként nem megyek templomba, nem bírok, ha belegebedek se.Ők a törvényt-szokást igazoló gondolataikat igazolták velem szemben, s rá akartak beszélni, meg akartak győzni arról, hogy az a helyénvaló, ha megyek. Nem érdekelte őket mi ejt kétségbe, mi miatt teszem azt, amiről én is tudom azt amit ők. Magamra maradtam, iszonyúan szükségem volt akkor Jézus Krisztus közelségére, jelenlétére, s ennek jeleire.
Volt az öcsémnek egy osztálytársa. Sokat kínlódtak nevelésével a szülei. Végre egyszer, neki adódott egy helyzet. Rábízta a tanító néni az öcsém ellenőrzőjét, amit az nem mert aláíratni, ő hozza el hozzánk. Felelőssége tudatában köszönt nagyot, s tette édesapám elé az ellenőrzőt. Aztán leplezetlen kíváncsian leste, mit kap az öcsém! De édesapám észrevette álnokságát, hirtelen megköszönte a segítséget, és hazaküldte. Miért mondom most el? Mert kicsit mindig erről van szó. Senki se méltó, az se, aki annak látszik. Nincs jogunk se vádolni, se ítéletet követelni a másik tettére. Mert kívülről annyit látunk amennyit...
Jézus Krisztus többet lát a betegnél, a betegségnél, a törvénynél, a törvényt lesőknél. Aki rászorulni mer, az jól jár, aki Őt keresi, az megtalálja, mert szeret, könyörülni, irgalmazni, feloldozni akar.
Ő RÁTETTE KEZÉT, MEGGYÓGYÍTOTTA ÉS ELBOCSÁTOTTA...
Szeretném Máté Sarolta most megjelenő kötetének egyik írását, történetét idézni. Ő, aki írta, mondta nekem, mikor újraolvasta most, így összeállítva a kis kötetet, vallomásait kiszolgáltatottságáról, feledhetetlenül nehéz kisgyerekkoráról, rájött, hogy ez nem is róla szól, hanem a nagymamájáról! Igen, s mennyire szüksége volt rá, istenhitére, feltétel nélküli szeretetére...
"...Arra nem emlékszem milyen nap volt, csak arra hogy bátyámnak vásárolni kellett valamit "kedvesének". Lovaskocsival mentek, így mamámat és öcséimet is magukkal vitték. Testvéreimnek éppen kötelező oltást kellett kapniuk. Hogy ne legyek "útban", otthon hagytak. Rám zárták az ajtót, hogy ne kóboroljak el.
- Nem kell bezárni azt a kislányt, nem megy el itthonról! - védett mamám.
De Kata úgy tartotta, akkor vagyok biztonságban. Először nagyon szomorú voltam. Úgy viselkedett velem szemben, mint felesleges teherrel. Előbb sírtam, de később játszani kezdtem. A pokrócokat leterítettem a szoba közepére és egy kispárnából kieresztettem a tollat. Szétszórtam a szobában, szét a pokrócon.
Nagymamámnak egyetlen festménye volt, amit még az édesanyjától kapott. Az utolsóvacsora. Ez a kép nagyon tetszett nekem, sokat tudtam már róla. Mama nem volt bálványimádó, de ez a festmény kincset ért neki. Talán az emlékek miatt. Azt játszottam, hogy egy angyal vagyok. "Felhőágyon" fekszem és onnan nézem végig az utolsóvacsorát! Képzeletemben Jézus Krisztus és a tanítványok életre keltek és "hallottam" beszélgetésüket. Annyira belefeledkeztem ebbe a szép játékba, hogy elaludtam. Kata hangjára ébredtem, az ajtóban sápítozott.
- Úgy néz ki a szoba, mintha leesett volna a hó! Mit csinált ez az őrült?
- Ezt még te sem mondhatod rá Zálikám! Ő az én kishúgom és csak játszott. Nézd meg milyen szépen alszik! Olyan, mint egy angyalka.
Pedig akkor nem aludtam már, csak nem mertem kinyitni a szemem. Attól féltem, amiért "rosszalkodtam" s kikapok!
- Mondtam hogy nem kell bezárni, de nem hallgattál rám! - mondta mamám.
- Ne keltsd fel anyám, inkább takarjátok be, nehogy megfázzon!
- Hogy takarítjátok el ezt a rengeteg tollat!? - sopánkodott Kata.
- Nem a te dolgod! Ő az én unokám, nem vendég! - válaszolt dühösen mama.
- Hajba ne kapjatok! - nevetett bátyám. - Majd a huzat kihúzza a nagyját!
Nagymamám jó melegen betakargatott és én újra elaludtam. Álmomban tovább folytatódott a csodaszép játék. Jézus magához emelt és Atyjánál könyörgött értem. Már majdnem este volt mikor felébredtem. Csendesen beszélgettek körülöttem.
Nem értem miért, nem kértem bocsánatot. Nagymamámhoz bújtam és elmeséltem neki, hogy álmomban a Mennyben jártam.
- Úgy aludtam el, hogy néztem a képet. Az utolsóvacsorát. Mamám, Jézus könyörgött értem! Ilyen szép helyet csak álmunkban láthatunk. Láttam Istent és a Fiát.
- Legyen Krisztus Urunknak örök hála ezért! - csókolt meg szeretettel a szülém."
Máté Sarolta - Még a nevem sem enyém - Egyedül az utolsóvacsorával
Vajon mi mit szóltunk volna a szétszedett párnához, az abból kieresztett, mindent ellepő tollmennyiség láttán? S vajon hányan róttuk volna meg a nagymamát azért, mert nemhogy megvédte, még feje búbját is megcsókolta utána. Nem igaza volt ennek a Katának? Járt volna érte szidás!
Ha Máté Sarolta többi történetét elolvasnánk, megérthetnénk, miféle sorsa volt ennek a kicsi lánynak, s mennyire fontos volt, hogy útja legyen, maradjon Jézus Krisztushoz. Milyen jó, hogy a nagymama, ha nem is helyeselte amit csinált, örülni tudott, annak, hogy a mostohája durvasága, utálata miatt sokat szenvedő kicsi gyerek szívében ott van a vágyakozás, hogy Isten közelségét érezze, országát keresse, Krisztussal találkozzon...
MAJD AZT MONDTA NEKIK: KI AZ KÖZÜLETEK, AKINEK FIA VAGY AZ ÖKRE SZOMBAT NAPON KÚTBA ESIK, ÉS AZONNAL NEM HÚZZA KI? EZEKRE NEM TUDTAK FELELNI.
KI AZ KÖZÜLETEK... Újabb kérdés, ami megválaszolatlan marad. Újra hallgatás a felelet. Aki magára ismert, - ha volt ilyen, - az megszégyenült, azért hallgat, aki meg hamis és gyáva, az nem meri rázúdítani indulatát, még nem, azért nem szól semmit.
Milyen meglepő párosítás: FIA VAGY ÖKRE... Mennyire jól ismeri az embert, aki jobban félti birtokát, mint a másik embert. Jézus Krisztus nem rejti el, mit gondol róluk. Ők pedig ki tudja miféle indulat miatt némák, erre se képesek válaszolni. Mit is mondanának annak, aki átlát rajtuk, aki arra is válaszol, amit úgy hittek ki se derült.
De kár, hogy nincs felelet. Egyetlen egy se. Se magára ismerő, se kérdező nem akad. És igen, ilyenkor semmi se történik. Jézus is elhallgat, nincs több kérdés, tovább megy útján.
Lehet-e minket kérdezni? Lehet-e tetteink rugójára, indító okára rákérdezni, rámutatni? Kiderülhet-e mi a baj velünk? És ha kiderül, akkor merünk-e bűnbánattal, bocsánatért könyörögve eléállni? Hogy meggyógyítson, hogy feloldozzon, mit a vízkórost, aki egy szót se szólt, engedte látni magát, betegségét mert gyógyulni vágyott... - elébe állt.
LÉNÁRD ÖDÖN VAN KINEK
...Ki felgyújtod a gondolatot másnál,
kéretlen kérésre miért ne hallgatnál...
Ő RÁTETTE KEZÉT, MEGGYÓGYÍTOTTA ÉS ELBOCSÁTOTTA...
Ablonczy Ágnes
|
