61. Aki magát megalázza

Újszövetség - Lukács 14:7-14.

MAJD PÉLDÁZATOT MONDOTT A MEGHÍVOTTAKNAK, MIKOR ÉSZREVETTE HOGYAN VÁLOGATJÁK A FŐHELYEKET. HA VALAKI LAKODALOMBA HÍV, NE ÜLJ A FŐHELYRE, MERT LEHET NÁLAD ÉRDEMESEBB EMBER IS MEGHÍVA, ÉS AKKOR A HÁZIGAZDA ODAMEGY HOZZÁD, ÉS EZT MONDJA NEKED: ADD ÁT NEKI EZT A HELYET, ÉS AKKOR SZÉGYENKEZVE EGY UTOLSÓ HELYRE KERÜLSZ. HANEM HA MEGHÍVNAK, MENJ, ÜLJ LE AZ UTOLSÓ HELYRE. AKKOR ODAMEGY A HÁZIGAZDA, S AZT MONDJA NEKED: BARÁTOM, ÜLJ FELJEBB. NEKED NAGY BECSÜLETED LESZ A VENDÉGSEREG ELŐTT. MERT MINDAZ, AKI MAGÁT FELMAGASZTALJA, MEGALÁZTATIK, ÉS AKI MAGÁT MEGALÁZZA, FELMAGASZTALTATIK. AKKOR A HÁZIGAZDÁHOZ FORDULT, ÉS EZT MONDTA: HA EBÉDET VAGY VACSORÁT KÉSZÍTESZ, NE HÍVD BARÁTAIDAT, SE TESTVÉREIDET, SE ROKONAIDAT, SE GAZDAG SZOMSZÉDAIDAT, HOGY VISZONT ŐK IS MEGHÍVJANAK, ÉS VISZONZÁST ADJANAK NEKED. HANEM HA VENDÉGSÉGET KÉSZÍTESZ, HÍVD A SZEGÉNYEKET, CSONKA-BONKÁKAT, SÁNTÁKAT, VAKOKAT, ÉS BOLDOG LESZEL, MIVEL ŐK NEM TUDJÁK VISZONOZNI NEKED, DE MEGKAPOD MAJD JUTALMADAT AZ IGAZAK FELTÁMADÁSAKOR.

Az elmúlt héten kevesen voltunk. Többfelé voltunk hivatalosak. Miután én itt a könyvtárban vendégváró házigazda vagyok, helyben maradtam, vártam azokat, akik ide is, oda is hivatalosak voltak, s arra gondoltam, ha mégse jön senki, akkor megyek el vendégnek másfelé... Mivel voltak akik jöttek, elmondhattam nekik a farizeusi meghívásra vendégségbe induló Jézus történetét. Hogyan áll elébe egy beteg, hogyan kérdezi a rá leselkedő farizeusokat, miért hallgatnak azok akiket nyíltan kérdez? Mert nem jó szemmel nézik, rajta akarják kapni, vádat keresnek-koholnak ellene. És ebbe a nagy-nagy hallgatásba (farizeusi sunyításba) lép be Jézus az őt váró farizeushoz és vendégeihez csatlakozva. A történet a belépéssel folytatódik...

MAJD PÉLDÁZATOT MONDOTT A MEGHÍVOTTAKNAK, MIKOR ÉSZREVETTE, HOGYAN VÁLOGATJÁK A FŐHELYEKET...

Jézus belépve sem magával van elfoglalva. Mit lát? (Miközben a farizeusok árgus szemmel őt lesik.) Nem azt nézi, hova üljön, ki mellé, hol van tisztes, alkalmas hely, hanem azt veszi észre, hogy vannak akik VÁLOGATJÁK A FŐHELYEKET. Magunk elé tudjuk képzelni?
Akkor még bizonyára nem volt divatban a névjegykártya, hanem a házigazda jelölte ki a helyet, hova üljön a vendég. Ha kijelölte. Persze, ha sokan érkeztek egyszerre, erre nem volt mód, akkor a vendég keresett-talált magának helyet, s az vagy tetszett a házigazdának, vagy nem, vagy hagyta, vagy odament és máshová terelte. Méltóbb, avagy méltatlanabb helyre.

Nem a főhelytől leszünk tiszteletre méltók, érdemesek, hanem az érdemest kísérik főhelyre.
Az emberek többsége a főhelyekhez igazodik, mert érdeke, hogy azokat tiszteletben tartsa, mert szeret a méltókra hivatkozni. Épp ezért maguknak is főhelyeket kívánnak. Akár érdemtelenül is, jó helyhez, megbecsült helyhez akarnak jutni.

Egyszer eljött Lázár Ervin egy gyerekszínjátszó bemutatóra. De nem volt hajlandó előre ülni. Hallani se akart róla. Nagyon nem szereti az elöl ülést. Beült a nézőtérre, egészen hátra. De nem maradt észrevétlen. Jött a szünet, s pillanatok alatt hosszú sor kígyózott a felé a hátsó szék felé... Általa becsült lett az a hátsó hely, hogy odaült, ő akit szeretnek, becsülnek.
Nemrég keresztgyerekünk ballagására voltunk hivatalosak. Kaptunk szép meghívót, igen ám, de mikor telefonálva közöltem, hogy megyünk, zavartan mondták a szülők, hogy mindössze három rokon mehet be a tantermekhez, a többiek addig kint kell hogy várakozni az udvaron, de szeretettel hívnak várnak náluk ebédre. Abban a családban a szülőkön kívül négy gyerek pályázhatott arra az egy helyre...Nálunk előbbrevaló vérségi kötelékkel... Menjünk azért Budapestre? - kérdezte a párom. Hát persze, - mondtam - mi úgysem futkosunk végig a folyosókon a ballagók után, - mondtam - az ünnepség pedig már lent lesz, ahova mi is mehetünk. Természetesen otthonukban az ebédnél már nem volt kérdés a helyünk.

Jó tudnunk a helyünket, és szabad elfogadnunk a helyzet szerint minket megillető helyet. Aki tele van elvárással, aki többre értékeli magát, mint amire adott helyzetben érdemes lehet, az csalódik, az szégyenül meg. Mire építjük elvárásainkat?

HA VALAKI LAKODALOMBA HÍV, NE ÜLJ A FŐHELYRE, MERT LEHET NÁLAD ÉRDEMESEBB EMBER IS MEGHÍVA, ÉS AKKOR A HÁZIGAZDA ODAMEGY HOZZÁD, ÉS EZT MONDJA NEKED: ADD ÁT NEKI EZT A HELYET, ÉS AKKOR SZÉGYENKEZVE EGY UTOLSÓ HELYRE KERÜLSZ...

Családunkban sok a házasulandó korú ifjú és leány. Épp most számoltuk családi találkozónkon, hogy a legközelebbi házasság menyasszonyjelöltje családunk századik tagja. Vajon ki hogyan mer ebben a családban lakodalmat szervezni, vendégsereget hívni? Hiszen ez a házasulandó pár szüleinek is csak egyik fele, ehhez számlálandó az ifjú pár másik felének két közeli ága. Persze, általában az a másik három, nem tesz ki létszámban ennyit, mint a mi családunk... Pár éve, mikor az egyik unokahúgom ment férjhez Hollandiában, bizony csak a neki legkedvesebbeket választotta ki a nagycsaládból. Volt is sértődés, szemrehányás, mert minden nagybátyja és nagynénje meghívta egykor az ő gyerekének esküvőjére, s úgy érezhette, joggal várja a meghívást... Igen., igen, de a létszám egyre nő, s az ifjak és szüleik keresete édeskevés ehhez...Szeretet? Szeretetlenség? Mennyire kötelékké lehet amit úgy érzek méltán várok, én tetem a másikért, és amit ezért cserébe várok el.

Valaki azt kérdezte tőlem pár napja, ő hogyan lehet biztos abban, mit akar az Atya? Olyan könnyű összetéveszteni azzal, amit mi akarunk. Aki szabad rá, hogy kiderüljön mit gondol felőle. Az tudhatja csak. Ahogy itt a vendégségben, aki jelen van, aki engedi a gazdát lépni.

HANEM HA MEGHÍVNAK, MENJ, ÜLJ LE AZ UTOLSÓ HELYRE. AKKOR ODAMEGY A HÁZIGAZDA, ÉS AZT MONDJA NEKED: BARÁTOM, ÜLJ FELJEBB. NEKED NAGY BECSÜLETED LESZ A VENDÉGSEREG ELŐTT...

Tulajdonképpen Jézus azt akarja éreztetni, hogy jó az, ha tudjuk, kik-mik vagyunk mások szemében, jó, ha kiderülhet, ha nem elvárásainkat kényszerítjük magunkra és másokra.
Mi szabadok vagyunk rá? Hogy azt mutassák, azt éreztessék, úgy bánjanak velünk?

Jézus tudta, hogyan vélekednek róla? Tudta, hogy leskelődnek, ugrásra készen állnak ellene? Fontos volt, hogy tudja? Érdemes volt azon gondolkodni, rágódni, azt szemrehányni ezt érdemli-e tőlük? Nem. Neki az a fontos, ami bennük ott mozdul. Arról akar tudni. Nem szerepjátszási képességeikre kíváncsi. Úgy becsüli a bensőt, hogy kéretlen arra felel.

Tavaly ősszel megkeresett egy bajai képviselő. Azt mondta, szeretne városi kitüntetést javasolni számomra. Mikor először telefonált ez ügyben, rögtön mondtam, mindegy mire terjeszt fel, úgysem fogadom el. Meglepődött, de kérve kért, ő méltónak tart rá, legalább beszélgessek vele arról, mi mindennel foglalkoztam eddig. Végül eljött a könyvtárba, s kérdezgetett, hiába ismételtem meg, hogy nem fogadok el semmit, hisz amit teszek azt szív szerint teszem, hitből fakadó belső kényszer szerint, nem várok érte jutalmat...
Ő persze előterjesztette, a testület előtt. Aztán felszólalt valaki, közölte, úgy ismer, hogy én ezt úgysem fogadnám el... És ezt mindenki elfogadta az ott ülők közül. Miért? Volt aki azért, mert ismert, és tudta, hogy így van, volt aki azért, mert másnak akarta osztani a díjat, nyilván olyan is volt, aki nem akarta, hogy kárba vesszen egy értékes kitüntetés...

MERT MINDAZ, AKI MAGÁT FELMAGASZTALJA, MEGALÁZTATIK, ÉS AKI MAGÁT MEGALÁZZA, FELMAGASZTALTATIK...

Mit jelent FELMAGASZTALNI magunkat és vajon tudjuk mit jelent MEGALÁZNI magunkat?
A MAGASZTALÁS, néhány más szóval: megbecsülés, elismerés, főhajtás, dicséret, hódolat.
Szükségünk van rá? Kinek ne esne jól? Igen ám, de abban a pillanatban, hogy én mondom, amit másnak kéne mondani, én várom el, amit a másiknak kéne érezni, feje tetejére fordul az egész, mert arra kényszerítem a másikat, hogy azt tegye, amit elvárok. És ez az örömömet csorbító, nehéz érzés. Megfoszt, épp az örömtől, amit az önkéntelen megbecsülés adhat.

A MEGALÁZOM MAGAMAT mivel helyettesíthető? Talán úgy kéne nézni, az ellenpárjával együtt, hogy jobban értsük. Milyen az alázatos, és milyen az álszerény ember? Látszatra még tán lehet ugyanolyan, ám belsőleg, és következményeiben teljesen különböznek. Miben? Az egyik épp azért mutat szerénységet, mert arra vágyik, hogy ezt értékeljék, és följebb helyezzék, a másik valóban szerény, nincs elvárása, meglepi ha feljebb emelik.

Jézus itt arról beszél, hogy aki megalázza magát, felmagasztaltatik. Hogyan alázta meg ő magát? A bűnösök közé számláltatott... Engedte magát méltatlan módon oda számlálni... Az Atya akarata szerint! Ő engedte megalázni és ő volt az aki felmagasztalta!

Van bennünk készség az alázatra? Merjük magunkat, hibáinkat, vétkeinket látni? Mások szemével is? Engedjük, hogy ezekre feleljenek, s ne egyéb érdemeinkre válaszoljanak?
És engedjük-e Istennek, hogy méltatlanságunk szerint bánjon velünk, vagy megengedje velünk szemben ezt másoknak? Vagy bocsánatot kérünk, ha vétkezünk, s elvárjuk, tőle és másoktól, hogy legyen úgy, mintha mi se történt volna?

Fel lehet minket emelni? Lehet rajtunk könyörülni? Vagy elvárássá lett bennünk amit kaphatunk? Szabad gyakorolnunk az alázatot. Szabad észrevennünk, hogy nem alázat az, ami bennünk van, ha elvárnánk, ha háborgunk, ha méricskélünk, ha hasonlítgatunk, ha szemrehányás van bennünk... Miért is? Mert nem bírjuk elviselni az őszinte (pláne nem a jogtalan) bánásmódot, a méltatlanságot, nem bírjuk elhordozni a bántókat, a minket nem becsülőket...

AKKOR A HÁZIGAZDÁHOZ FORDULT, ÉS EZT MONDTA: HA EBÉDET VAGY VACSORÁT KÉSZÍTESZ, NE HÍVD BARÁTAIDAT, SE TESTVÉREIDET, SE ROKONAIDAT, SE GAZDAG SZOMSZÉDAIDAT, HOGY VISZONT ŐK IS MEGHÍVJANAK, ÉS VISZONZÁST ADJANAK NEKED...

Azután a házigazdához szól, a vendéglátóhoz. Hozzá, akinek lehetősége és módja van vendégül látni másokat. Felsorolja, kiket nem érdemes hívni. Pedig mi is éppen így szoktunk vendégségre készülni. Miért ne hívja azokat akik elvárják, azokat akiket érdeke vendégül látni, azokat, akik ezért viszonthívják? Mert ebben nem születik ajándékozó-elfogadó öröm, csak újabb elvárás, viszonzás-óhaj. Ma minden érdekből történik, az ember, mintha elfeledte volna, milyen jó csak úgy, adni, öröm, hogy tudok mit adni, és hogy épül általa a másik.
Lehet viszonzást nem váróvá lennünk? Lehet önérdekek, önzés nélkül adnunk és kapnunk? Miért nem teher, hogy önzők és csak magunk javán munkálkodók vagyunk? Megszoktuk, hogy ezzel beérjük, s nem kívánjuk, nem hisszük a többet, a tisztábbat, a lelkünket növelőt.

HANEM HA VENDÉGSÉGET KÉSZÍTESZ, HÍVD A SZEGÉNYEKET, CSONKA-BONKÁKAT, SÁNTÁKAT, VAKOKAT, ÉS BOLDOG LESZEL, MIVEL ŐK NEM TUDJÁK VISZONOZNI NEKED...

Hétvégén találkoztam valakivel. Rég láttam szemében ilyen örömteli, végtelen ragyogást.
Talán féléve sincs, hogy találkoztunk. Akkor mondta el, hogy kétségbeesett, mert közeledik a negyvenhez, de hiába szeretnék, nem született gyermekük. Mindent megpróbáltak, hiába.
Mit gondolok, kérdezte akkor, várjon, még, vagy fogadjanak örökbe egy kisgyereket? Most, ahogy odajött hozzám istentisztelet után, vállán egy két hónapos kicsi gyerekkel, ujjongva közölte: Nézd! Ő az én kisfiam! - Hol szerezted? - kérdeztem meglepve, és körülnéztem, mert azt hittem tán keresztfia, akit a karján tart. - Nem! - mondta - az én kisfiam! - Örökbe fogadtátok? - Igen, nyílt örökbefogadással, ő az enyém! Én vágtam el a köldökzsinórt, és nekem adták oda először, és azóta az enyém! Sámuel, Ajándok a neve...
De jó, hogy saját hiánya miatt nem keseredett el végleg, nem fordított hátat Istennek, hanem összetört szíve kinyílt, megajándékozható lett ezzel a kisgyerekkel, akinek élete csupa szenvedés lett volna ott, ahol nem úgy várták, ahol teher és nyűg lett volna...

Komoly, súlyos felelősség,
boldog drága alkalom,
kezünkbe tett emberélet,
büntetés, vagy jutalom,
amikor majd számon kérik,