62. A nagy vacsora példázata

Újszövetség - Lukács 14:15-24.

MIKOR AZ EGYIK VENDÉG EZT MEGHALLOTTA, ÍGY SZÓLT: BOLDOG AZ, AKI ISTEN ORSZÁGÁNAK VENDÉGE! Ő PEDIG ÍGY FELELT: EGY EMBER NAGY VACSORÁT KÉSZÍTETT, ÉS SOK VENDÉGET HÍVOTT. AMIKOR ELJÖTT A VACSORA IDEJE, ELKÜLDTE SZOLGÁJÁT, S AZT ÜZENTE A MEGHÍVOTTAKNAK: JERTEK, MERT MÁR MINDEN KÉSZEN VAN. EKKOR MINDNYÁJAN SORRA ELKEZDTÉK MAGUKAT MENTEGETNI.
AZ ELSŐ AZT ÜZENTE NEKI: SZÁNTÓFÖLDET VETTEM, ÉS KI KELL MENNEM, HOGY MEGNÉZZEM. KÉRLEK, FOGADD EL MENTSÉGEMET! ÉS A MÁSIK AZT MONDTA: ÖT IGA ÖKRÖT VETTEM, ÉS ELMEGYEK, HOGY KIPRÓBÁLJAM; KÉRLEK, FOGADD EL MENTSÉGEMET! MEGINT MÁSIK ÍGY SZÓLT: FELESÉGET VETTEM, ÉS EZÉRT NEM MEHETEK. A SZOLGA HAZAMENT, MINDEZT JELENTETTE AZ URÁNAK. EKKOR A HÁZIGAZDA MEGHARAGUDOTT, ÉS AZT MONDTA SZOLGÁJÁNAK: MENJ HAMAR A VÁROS TEREIRE, ÉS UTCÁIRA, ÉS HOZD BE A SZEGÉNYEKET, CSONKABONKÁKAT, SÁNTÁKAT ÉS VAKOKAT. ÉS A SZOLGA AZT MONDTA: URAM, MEGTÖRTÉNT, AMIT PARANCSOLTÁL, ÉS MÉGIS VAN HELY. AKKOR ÍGY SZÓLT AZ ÚR A SZOLGÁNAK : EREDJ AZ ÚTAKRA, A SÖVÉNYHEZ, ÉS ERŐLTESS ( ÚNSZOLJ ) MINDENKIT, HOGY BEJÖJJÖN, HADD TELJÉK MEG A HÁZAM. MERT MONDOM NEKTEK, HOGY SENKI A MEGHÍVOTTAK KÖZÜL NEM KÓSTOLJA MEG AZ ÉN VACSORÁMAT.

Olyan hétvégém volt, olyan meghívásom, olyan utam, olyan érkezésem, olyan vendégség részese voltam, ami ritkán adatik. Szomjas voltam elevenítő szóra, éhes az igazi értésre, egységre, isteni jelenlétre. Egész héten zuhogott az eső. A párom azt kérdezte: - Muszáj neked oda menned? - Igen! - vágtam rá, pedig sokféle kérdés zakatolt bennem...
Alig két hónapja ismerem őt, akihez megyek, néhány levélből, telefonból, általa küldött ajándékokból... vajon jól érzem, hogy tárva-nyitva a szíve, s neki is szüksége van rám? Azt se tudom, - hisz sose jártam ott - mi módon, hogyan él, mibe tud befogadni? Mi visz oda?
Vonattal utaztam, többször át kellett szállnom. Az elsőn írtam. Jött, jött, született a szó. A második vonaton összetalálkoztam a kolléganőmmel, akivel ki tudja mióta nem beszélgettünk így, a harmadik vonatot nem értem el, mert a másik pályaudvarról indult, s emez késett. Volt majd egy órám a következőig, bementem nézelődni, az útba eső antikváriumokba. Az egyikben találtam egy számomra ismeretlen regényt egyik kedvenc szerzőmtől, Lágerlöftől, s egy jól ismert esszégyűjteményt, amit gyakran forgatok, de ha meglátom a polcon, mindig megveszem, hátha jó lesz valakinek...Eddig sose maradt nyakamon...
A harmadik vonaton, bőven volt hely, leültem egy dupla székre, s magam mellé tettem a csomagjaimat, ahogy mások, akkor még bőven volt hely. Aztán persze egyre kevesebb. Nem sokkal indulás előtt felszállt egy hölgy, tekintete helyet keresve siklott végig a kocsin, így ért hozzám, én meg kaptam a táskámat, feltettem a csomagtartóra, s hellyel kínáltam. Ő leült mellém. Amikor jött a kalauz, őt kérdeztem, melyik állomás után kell leszállnom. Így tudta meg útitársam, hova megyek, s mondta, szól majd, mert ő is oda igyekszik. És beszélgetni kezdtünk. Kiderült, hogy az állomáson ott van az autója, és épp azon az úton megy hazafelé a következő községbe. Ahol nekem kéne majd két kilométert gyalogolni így csomagostól...
Helyet kaptam abban az autóban. A kertajtó előtt szálltam ki. Azon túl meredek út indul föl a monostorhoz. Az ajtó nyitva volt, beléptem, alig pár lépés után, valaki fentről, elindult felém...
Igen így, már az úton, a szüntelenül összeillő-kapcsolódó történések által hökkentve-érintve érkeztem meg. Ki hívott, ki hozott, hova, mibe, kihez jöttem vendégségbe?

MIKOR AZ EGYIK VENDÉG EZT MEGHALLOTTA, ÍGY SZÓLT: BOLDOG AZ, AKI ISTEN ORSZÁGÁNAK VENDÉGE!

Mit hallott előtte ez a vendég Jézus Krisztustól, idézném az előző részből mire felel ez:

"Ha ebédet, vagy vacsorát készítesz, ne hívd barátaidat, se testvéreidet, se rokonaidat, se gazdag szomszédaidat, hogy viszont ők is meghívjanak, és viszonzást adjanak neked. Hanem ha vendégséget készítesz, hívd a szegényeket, a csonka-bonkákat, mivel ők nem tudják viszonozni neked, de megkapod majd jutalmadat az igazak feltámadásakor..." 14:12-14.

Vajon miféle boldogságról beszél ez a vendég? A saját lehetőségéről, saját lehetséges boldogságról? Érti Jézust? Vagy csak úgy tesz mintha értené? Szépet mond, a hallott igazságot visszhangozva? Vajon ért, vagy él? Bizonyság az, amit kimond? Jézus tud különbséget tenni e kettő között. Úgy gondolom, ezért válaszol neki példázattal, hogy tisztázhassa, hogy róla legyen szó, s ne pusztán az önmagában tán érthető, belátható, tudható igazságról.

Kit jó vendégül látni, megetetni, megitatni? Azt aki éhes, azt aki szomjas. A vendégül látás eredeti értelme ez. Azokért érdemes szervezni, készíteni a vendégséget, akik éhezik és szomjúhozzák azt, amit ott elébük tálalnak.. A vendéglátó magától értetődő öröme ez, hogy a vendégeket megvendégelheti azzal, amit értük és nekik készített az asztalokra.

Sose felejtem el Ágnes lányom esküvőjén hogy jártunk. Temérdek étel és ital, de olyan hihetetlen nyári hőség volt, hogy az étel nem fogyott, az üdítőital viszont igen kevésnek bizonyult.
A vendéglátó kínja, ha nem jönnek el, ha nem fogy el, ha nem kell, avagy kevés amit készít.

Ő PEDIG ÍGY FELELT: EGY EMBER NAGY VACSORÁT KÉSZÍTETT, ÉS SOK VENDÉGET HÍVOTT. AMIKOR ELJÖTT A VACSORA IDEJE, ELKÜLDTE SZOLGÁJÁT, S AZT ÜZENTE A MEGHÍVOTTAKNAK: JERTEK, MERT MÁR MINDEN KÉSZEN VAN!

Nyilvánvalóan arra a mondatra felel Jézus, amit a boldogságról és Isten országáról jelentett ki az a vendég. Hogy tisztázza miképpen lehet az ember boldog? Ki az, aki lehet azzá? És hogy kerülhetünk Isten országába? Mi akadályozza? Isten országára ki éhes, ki szomjas? Ki vágyakozik arra, hogy ott lehessen, az isteni vendégség részese legyen? Lelkünk csak nála, jelenlétében elégíttetik meg. Elég halálunkkor készen lenni arra, hogy oda térjünk?

Isten országának házigazdája nyilvánvalóan Isten. Ki szolgálja őt, s országát hűségesen?
Kit küldhet hívásával követségbe az emberek közé? És akkor, amikor majd eljön a vacsora, a nagy vendégség ideje, kit küldhet, hogy jöjjenek a meghívottak, mert minden készen van?

A MEGHÍVOTTAK azok, akik tudnak a készülő vendégségről. Akik tudnak Isten országáról, arról, amit ő az övéinek készít... "Amiket szem nem látott, fül nem hallott, és emberi szív meg nem gondolt, amiket Isten készít az őt szeretőknek..." I. Korintus 2:9.

Amikor Kismaroson beszélgettem Tímár Ágnessel, a vendéglátómmal, egyszer csak elém tette Lénárd Ödön börtönverseit, öt kötetben összefogva. Mert hiába kértem tőle levélben a címet, hol lehet megvenni, - nincs hol megvenni. Én mégis kaptam. Ott volt, bizonyára a kiadása, megjelenése óta valaki számára, (mit tudtam én róla akkor) gazdára várva, elkészítve, (miért is nekem?) aki nagyon éhes és szomjas, a vele, általa, Istennel való találkozásra.
Ha nem indultam volna el, ha lemondtam volna a találkozásról, nem lenne most itt előttem.
Hányszor mondtunk le arról, ami Istennél készen volt, kész v a n , s miénk lehetne, ha...

"Isten országa hasonló a mustármaghoz, amelyet fogott egy ember és elvetett a kertjében, az pedig felnövekedett és fává lett..." Lukács 13:19.

JERTEK, MERT MÁR MINDEN KÉSZEN VAN!

Nem holnap, nem holnapután, nem a földi élet után, hanem most! MINDEN KÉSZEN VAN. Tudjuk? Nem elég tudni róla! Mit tudunk? Érdekel minket? Itt és most? Készen vagyunk rá? Lehet vele minket megajándékozni? Vagy úgy, ahogy azok a példázatbeli mentegetőzők, mással vagyunk elfoglalva, mert még nem akarjuk, mást akarunk, halasztgatnánk az időt...

EKKOR MINDNYÁJAN SORRA ELKEZDTÉK MAGUKAT MENTEGETNI. AZ ELSŐ AZT ÜZENTE NEKI: SZÁNTÓFÖLDET VETTEM, ÉS KI KELL MENNEM, HOGY MEGNÉZZEM. KÉRLEK, FOGADD EL MENTSÉGEMET! ÉS A MÁSIK AZT MONDTA: ÖT IGA ÖKRÖT VETTEM, ÉS ELMEGYEK, HOGY KIPRÓBÁLJAM; KÉRLEK, FOGADD EL MENTSÉGEMET! MEGINT MÁSIK ÍGY SZÓLT: FELESÉGET VETTEM, ÉS EZÉRT NEM MEHETEK.

Miért ne hívja őket vendégségbe? Mert azzal vannak elfoglalva, amit épp szereztek: Van aki frissen szerzett birtokával, más a jószágával, új feleségével... Mit jelent ez? Hogy csak tudja a jót, de nem vágyik rá, vagy ha vágyik is, valamit éppen jobbnak, előbbrevalónak tart. Miféle ellentmondás ez bennünk? A test és a lélek küzdelme, ha küzdelemmé lehet.

Amit tudok, de nem próbálok ki, amit értek, de nem élek, az előbb-utóbb elvész számomra. Aki abban növekedett, hogy Isten és az ő országa van, az tud róla, tán számon is tartja, de szíve vágyait nem befolyásolja, ha sosem érintette meg annak valósága amit tud. Mi kellene hozzá? Rászorulni a bizonyosságra, vágyni, küzdeni a bizonyosságért.

Az egyik öcsém nagyon szerette volna, ha édesanyám köt neki egy mellénykét. Látta azét, akié elkészült, s igen-igen vágyott rá. Éppen elsős volt, és nagyon nehezen tanult olvasni. Édesanyám látta a betűkkel való küszködését, s azt ajánlotta neki, amíg olvas, melléül, és köti mellénykéjét. Nehéz volt a harc önmagával és a betűkkel, de végül az öcsém megtanult olvasni, és megkapta a vágyva vágyott mellényt is.

Közben is, míg olvasott, s kínlódott a betűkkel, láthatta egy-egy pillanatra, azt ami az övé, s bizonyára ez serkentette, hogy harcban maradjon érte. Hogy egyszer majd magára ölthesse, hordhassa. Harcban vagyunk a reménységért, az örökségünkért, azért, ami nekünk készül?

A SZOLGA HAZAMENT, MINDEZT JELENTETTE AZ URÁNAK. EKKOR A HÁZIGAZDA MEGHARAGUDOTT, ÉS AZT MONDTA SZOLGÁJÁNAK: MENJ HAMAR A VÁROS TEREIRE, ÉS UTCÁIRA, ÉS HOZD BE A SZEGÉNYEKET, CSONKABONKÁKAT, SÁNTÁKAT ÉS VAKOKAT.

Akik magukban is boldogulnak, azoknak tűnhet úgy, hogy van, nem szorulnak másokra, még Istenre sem, legfeljebb saját céljaik szolgálatába állítanák, hogy terveik megvalósuljanak...
A meghívottak nyelve mindig Istent emlegeti, tudnak is hatalmáról, mindenhatóságáról, erejéről, irgalmáról, szeretetéről... de ha nem szorulnak rá...nélküle élnek, mint addig.

Miért lehet hívni a SZEGÉNYEKET, CSONKA-BONKÁKAT, A SÁNTÁKAT ÉS A VAKOKAT? Nekik nyilvánvalóan segítségre van szükségük, erre vágynak, készek érte rögtön indulni.

Vége a tanításnak, a lányom azt mondta nekem, ma ő főz. Megbeszéltük mit, hogyan, s elvonult. Aztán egyszer csak kiáltott értem, hívott, mert valami nem úgy sikerült, ahogy akarta, ahogy szerette volna. Addig nem hívott, akkor igen.

HOZD BE... A meghívás kiterjesztődik. Azokra, akik épp behívhatók, behozhatók a vendégségbe, azért, mert már hiánytól szenvednek, mert éhesek és szomjasak arra, amivel ott benn megvendégelik őket. Jézus Krisztus épp értük jött, az irgalomra, megváltásra szorulókért:

"Boldogok a lelki szegények... boldogok, akik sírnak...boldogok akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot... Máté.5:3-9.

Vajon mi saját terveinkkel, szerzeményeinkkel elfoglalt meghívottak vagyunk, vagy már szegények, csonka-bonkák, sánták, vakok... akik megszólíthatók, bevihetők a vendégségbe? És ha süketté, vakká, sántává... leszünk az évek során, épp mi az egykor meghívottak, szólhat nekünk végre arról Isten szava, hogy mivé lettünk magunk erejéből, kiveheti kezünkből, ami miatt elutasítottuk hívását, hogy hívhasson, vendégül láthasson?

Különös volt olvasni Lénárd Ödön egyik versét, mely arról szól, mennyire volt számára valóságos Isten országa, jelenléte ott a börtönben, s mennyire kinn, ahol nem szorult rá úgy...