|
Újszövetség - Lukács 15:1-7.
MINDENFÉLE VÁMSZEDŐ ÉS BŰNÖS JÖTT HOZZÁ, HOGY HALLGASSÁK ŐT. A FARI-ZEUSOK ÉS ÍRÁSTUDÓK PEDIG ZÚGOLÓDTAK: EZ BŰNÖSÖKET FOGAD MAGÁHOZ, ÉS VELÜK ESZIK. EKKOR MONDTA EZT A PÉLDÁZATOT: MELYIK EMBER AZ KÖZÜLE-TEK, AKINEK, HA SZÁZ JUHA VAN, ÉS EGY KÖZÜLÜK ELVÉSZ, NEM HAGYJA OTT A KILENCVENKILENCET A PUSZTÁBAN ÉS NEM MEGY EL AZ ELVESZETT UTÁN, AMÍG MEG NEM TALÁLJA. ÉS HA MEGTALÁLTA, ÖRÖMÉBEN FELVESZI A VÁLLÁRA, ÉS HA-ZAMENVE ÖSSZEHÍVJA BARÁTAIT ÉS SZOMSZÉDAIT, ÉS AZT MONDJA NEKIK: ÖR-VENDEZZETEK VELEM, MERT MEGTALÁLTAM AZ ÉN ELVESZETT JUHOMAT. MON-DOM NEKTEK, HOGY UGYANÍGY A MENNYBEN IS NAGYOBB ÖRÖM LESZ EGY MEG-TÉRŐ BŰNÖSÖN, MINT KILENCVENKILENC IGAZON, AKIKNEK NINCS SZÜKSÉGÜK MEGTÉRÉSRE.
Miután régtől fogva ez a dolgom, embereket karolok fel, akik közelembe jönnek, mindenkit igyekszem a magam módján felvállalni, adom, amit kapok, amit adhatok, aztán vagy kell ne-kik, vagy elmaradnak mellőlem. Pásztorság ez, és ugyanakkor bárányság is, hisz nem egy-szer feláldozzák a hozzám tartozást, a hit által nyerhetőt másért, más ügyekért. S elvesznek szemem elől. Van aki csak rövid időre, van aki örökre. Hiába fáj értük a szívem. Akinek Isten Báránya a pásztora, megtalált bárányként él a bárányok között. Nehezen értettem meg: én magamért is elveszhetek, és értük is elveszhetek. Szükségem van mentő szeretetére.
MINDENFÉLE VÁMSZEDŐ ÉS BŰNÖS JÖTT HOZZÁ, HOGY HALLGASSÁK ŐT. A FARI-ZEUSOK ÉS ÍRÁSTUDÓK PEDIG ZÚGOLÓDTAK: EZ BŰNÖSÖKET FOGAD MAGÁHOZ, ÉS VELÜK ESZIK.
Van-e különbség ember és ember között, s ha van miféle különbség? Tehet-e róla, hogy ki-csi, vagy nagy, eszes, vagy ostoba, vonzó, vagy csúnya, avagy hova, kik közé született, kik a rokonai, melyik országhoz, milyen felekezethez tartozik? Mi a különbség ember és ember között? Éreztet-e velünk különbséget Jézus Krisztus, s ha igen mi miatt?
Jogos a farizeusok zúgolódása, Jézus ellen, aki bűnösökkel van körülvéve, s nekik beszél mennyei Atyjáról? Isten előtt van különbség bűnös és bűnös között? Számít, hogy az egyik megjavul, netán jobb lesz, a másik meg rossz marad? Azt nézi, hogy az egyik kevesebbet vétkezik, a másik többet? Hisz az ember gyarló ember marad, a test is test marad...
Spíró György - Fogság című regényében - így fogalmaz az esendő, gyarló, főhős felől:
"...kutyákat észlelt, maga is kutya lett hát, hogy ne bántsák. Megszánta őket: kutyának lenni, holtig tartó kutyafogság. Kővé kell válni, bár az se jó. Örökké tartó kőfogság. A csillagok csil-laglétük fogságában vergődve hunyorognak. Semmi sem bír más lenni, mint ami..."
Mi az hogy nem bír más lenni, mint ami? Élhet kutyamód az ember? Az a kutyaság, hogy odatolakszom, ahol semmi keresnivalóm? Jogot formálok arra, amire méltatlan vagyok?
Ez a baj, ez a gond a törvényre hivatkozó, látszatra megfelelő, önigazoló farizeusokkal?
Velünk, akiknek a szíve nincs tele bűnbánattal, feloldozó bocsánattal, szüntelen alázattal?
LÉNÁRD ÖDÖN EMBER
Fából vaskarika!
Galambot is formálhatsz a sárból,
de hogy az felszálljon az ágról,
bíz az ritka!
Mi mindnyájan eltévedünk valamiképpen saját életünk fordulóiban, jót akarva is kudarcot vallhatunk, mert nem tudjuk hol, merre, miben a nekünk készített, az Istentől való jó.
"Mindnyájan, mint juhok eltévelyedtünk, ki-ki az ő útjára tért..." Ézsaiás 53:6.
"Így szól az Úr Isten, ímé én ítéletet teszek juh és juh között..." Ezékiel 34:17.
"Legeltesd a leölésre szánt juhokat, amelyeket leölnek az ő tulajdonosaik, anélkül, hogy bűnnek tartanák... legeltetém hát a leölésre szánt juhokat, azaz a megnyomorodott juhokat..." Zakariás 11:7.
"Én vagyok a jó pásztor, a jó pásztor életét adja a juhokért..." János 10 :11.
"Az én juhaim hallják az én szómat, és én ismerem őket, és követnek engem, és én örök életet adok nekik, és soha örökké el nem vesznek, és senki ki nem ragadja őket az én kezemből..." János 16:27-28.
Isten ítéletet tesz majd juh és juh között, és meg kéne értenünk, az lesz a különbség ember és ember között, hogy van aki hallja az Ő szavát, és van aki nem figyel rá, van, van akit né-ven szólított, aki tudja, hogy ismerik és kész Őt követni, nyomában járni... Szólíthatóvá lett. Majd egyszer ott is, ahol az isteni ítélet szerinti elválasztás lesz, lehet a nevét mondani. A többi különbségtétel, a rossznak minősített (személytől, ügytől) dologtól való elhatárolódás, mind emberi, önigazoló igyekezet. Csak itt, csak az emberek világában érvényes.
Azok az írástudók és papok áskálódnak, gyűjtik a vádakat Jézus Krisztus ellen, azok vádol-ják őt a bűnösökkel való nyílt barátkozással, akik a látszatra vigyázna csupán, de titokban keresik s teszik a rosszat. Szabad felfedezni az igazságot, látni, megutálni a hamisságot:
LÉNÁRD ÖDÖN - "HÍVŐK"
Ó, ti ferdepofájú fél-szentecskék,
este imádkozó polgár-stréberek,
kinek nem jut a Sátán morzsáiból elég,
de az Isten tenyeréből rég kiestek!
EKKOR MONDTA EZT A PÉLDÁZATOT: MELYIK EMBER AZ KÖZÜLETEK, AKINEK, HA SZÁZ JUHA VAN, ÉS EGY KÖZÜLÜK ELVÉSZ, NEM HAGYJA OTT A KILENCVENKILEN-CET A PUSZTÁBAN S NEM MEGY EL AZ ELVESZETT UTÁN, AMÍG MEG NEM TALÁLJA
Miféle állat a bárány? Miféle közmondások jelzik meghatározó, alapvető tulajdonságait?
"Bamba, mint a birka..." "Forog, mint a kerge birka..." Vajon mi emberek, birkafélékké lehe-tünk? Azt olvastam, azért volt könnyű a vadjuhokat megszelídíteni, mert jól alkalmazkodó állat. Magunkra ismerhetünk? A nyájszellemre, a megfeleléskényszerre, a feladásainkra?
Miféle jószág az ember? Megőrző gondoskodás nélkül szüntelenül bajba kerül, mégis hol erre, hol arra csatangol, többnyire alkalmazkodva ahhoz, ami épp van, le, föl, aztán hol gödör, hol szakadék nyeli, ahonnan képtelen kikerülni, nem tud vissza és hazatalálni.
AMÍG MEG NEM TALÁLJA...
Ami kiderül a példázatból, az hogy a pásztor elindul. A bajba került jószágért. Igen, a bűnö-sökért, azokért akik kétségbeesettek, akik látják már a szakadékot amibe beleestek, amiből nem tudnak kilépni, ami elnyelheti őket. Hiszem, hogy mindenkért, mindegyikünkért elindul, aki bajba került. Szabad így látni a bajt, ami ért! Akkor indul meg, akkor jön egészen közel, amikor segítségéért kiáltunk. Mert az elveszettet megkeresi.
Gondolkodtunk-e már azon, mit jelenthet az, hogy otthagyja a kilencvenkilencet, azért az egyért? Hogy a bajba jutott, a nyomorult, a kétségbeesett, a beteg, a kiúttalan ember ennyi-vel fontosabb számára? De jó lenne, ha ezt szívünkbe vésnénk! Épp akkor mozdul értünk a szíve, irgalma, szeretete, mikor végképp belevesznénk bajainkba, amikor egészen méltatla-nokká, úttalanokká lettünk. Éreztem már elveszettségemet, vágytam már közelségét?
Ebben az évben jelent meg Gárdonyi Géza istenes elbeszéléseinek kötete, melynek címe:
Tengeren járók csillaga Még csak az első írást olvastam el, ennek címe: A falábú ember
Megpróbálom röviden összefoglalni ezt a történetet, melynek mondandója igencsak ide illik.
A falábú és társa egy gazdag ember hordóját mossa. Mindkettő esendő és nyomorult, lerí róluk, hogy alig telik nekik a mindennapi falatra. A falábút Lőrincnek hívják, egy gyermekkori balesetben vesztette el egyik lábát, a másik Ábris, aki hat gyerek gondját hordozza. Lőrinc az eszesebb, olvasottabb, aki szüntelen azon gondolkodik, hogyan tehetne szert valamiféle va-gyonkára. Terveibe bevonja a másikat, s az is elkezd rajta gondolkodni. Ha valahogy el le-hetne csenni a gazdag teli hordóját, amiben értékes bor van... Tudja, hogy nem teheti, apja tolvaj volt, be is csukták húsz évre, s akkor anyja megfogadtatta vele, hogy sosem lop...de mégis, és aludni se bír már, különös álmok nyugtalanítják.
Aztán egy nap úgy tűnik, kínálkozik a lehetőség. Idézést kap, meghalt az apja, akit szaba-dulása után nem fogadott vissza a falu, most oda kell menni, hagyott rá valamit halála előtt az öreg. A falábú Lőrinc alkalmasnak érzi az időt. Ő majd beteget játszik, Ábisnak meg kész van alibi, hisz éjjel úgyis útra kelne öröksége ügyében. Előtte kiáshatják azt a hordót, s úgy elrejtik, úgy elássák, hogy senki rá ne találjon.
Apja temetésére Ábris késve ér, dühös, mikor kiderül, semmije se volt az öregnek, épp csak amiből élt, rá se hagyott mást, csak kopott Bibliáját, énekes és imádságos könyvét. Megdühödik rajta, minek is hívták ide. Azt az asszonyt kérdi, akinek zsellérje volt az öreg, üzent-e neki valamit? Hát azt, hogy legyen becsületes, éljen úgy, mint ő. Akkor sírva fakadt, eszébe jutott, ahogy elfogták, mert ökröt lopott. Igaz, aranytrombitát hozott neki épp akkor a városból, olyat, amilyen egy gyereknek se volt a faluban... A Biblia elejében apja írása:
"Kis-Szuha Pétör könyve, aki megtanájja, aggya vissza. Ez a könyv a meggazdagulás igaz könyve. Aki hétször elolvassa... elmúlik a szögénysége, amint a hó tavasszal. Aki pedig hetvenhétször elolvassa... olyan kécsöt tanál, amijjenről nem is álmodott"
A faluból kiérve, az út menti patakba hajítja a könyveket. A hazafelé út is a patak mentén kanyargott. Ahol legközelebb vízbe lógatott lábbal lefeküdt pihenni, egyszer csak érzi, valami a lábának ütközik. Hát igen az a Biblia! Bosszúsan rúgja vissza a vízbe, el magától. Ment tovább, megéhezett, leült, hogy valami ággal s zsineggel halat fogjon. Hát mi akadt gombos-tűs horogra? A Biblia! Dühösen visszacsapja a vízbe, s indul tovább. Egy malomhoz ér, ahol kedvesen fogadják az apja nevéért. Kiderül, többet tudott Istenről, mint sok pap, s mindenkit leszoktatott a káromkodásért. Étellel itallal is ellátják. Vacsora közben jön be az asszony az-zal, hogy könyvet vetett ki a patak, egy Bibliát. - Van magának? - kérdi Ábristól a molnár, s nekiadja, mikor kiderül, hogy nincs.
A kemence mellett kap alvóhelyet, felébredve, a távozás előtt hirtelen odalöki a Bibliát a kemencébe. Ám még ki se ér, szalad utána a cselédlány a Bibliával: - Ihol a könyve, biztos szárítani akarta, én pedig megmentettem a tűztől. Akkor fogta, s beletette a tarisznyájába, úgy ment haza. Ott elmondja feleségének, mi s hogy volt. Rejtett izgalommal kérdi, mi újság, meggyógyult-e, járt-e náluk Lőrinc? Lopás volt, házkutatások, de nincs a hordó, s nincs a tettes. Lefekszik, de bizony alig alszik, töri fejét, mit csináljon a részével, ha meglesz. Aztán azt álmodja, belenyúlt a tarisznyába, amibe a Bibliát tette, s keze egy téglát tapintott. Mikor felébredt, rögtön megnézte, s reszketett, mert akkorra valóban kő volt benne. Megdöbben, elhatározza, megmondja Lőrincnek, hogy nem kér abból, ami a hordó árából neki jár.
Mindkettőnek akad munkája közben, Lőrincnek is, meg Ábrisnak is a vasútnál. Ott dolgozik az is, aki Lőrinc lábát a kaszával vétlenül megvágta, s azóta haragosok. És baleset történik azzal az emberrel, s épp ő, Lőrinc, a falábú marad mellette, ápolja, míg a többi segítséget hoz. Kibékülnek a nagy bajban. Aztán amikor az meghal, Lőrinc segíti a családját. És igen, akkor egészen megváltozik. Nem beszél az elásott hordóról se többé. Egyszer aztán meg-vallja Ábrisnak, hogy megkárosította. Az azt hiszi az a bűne, egyedül használta fel a hordó árát, ám kiderül, ő megvallotta a gazdának mit tett, - Ábrist nem mondta, - és visszavitte amit elvett. Más a bűne. Akkor mi lehet? - csodálkozik rá. Így derül ki, hogy akkor, mikor Ábris megjött a temetésről, míg aludt, a falábú Lőrinc megnézte mi van a tarisznyában, elolvasta mi van a Biblia elejébe írva. Nem bírta ott hagyni. Követ tett a helyére. Lőrinc megvallja neki, elolvasta és megtalálta a kincset! Ábris meg legyint, nyugodtan megtarthatja ezt a Bibliát! De ő Ábris kezébe teszi, az övé, neki nem kell már, vett helyette másikat, olvassa el ő is...
Hányszor nyúlt ki a történet szerint Isten keze a nyomorult Ábrisért, aki örökségre vágyott? Háromszor hajította el magától a Bibliát. Lőrinc megtalálta azt a kincset. Mit tesz velünk a nyomorúság, a baj? Hányszor kell még utánunk nyúlni, hogy megtalálhatókká legyünk?
ÉS HA MEGTALÁLTA, ÖRÖMÉBEN FELVESZI A VÁLLÁRA, ÉS HAZAMENVE ÖSSZE-HÍVJA BARÁTAIT ÉS SZOMSZÉDAIT, ÉS AZT MONDJA NEKIK: ÖRVENDEZZETEK VELEM, MERT MEGTALÁLTAM AZ ÉN ELVESZETT JUHOMAT.
Megtalálni azt az embert aki elveszett? Krisztus örömnek mondja, olyan örömnek, mely úgy betölti a pásztort, hogy minden hozzátartozónak, barátnak, rokonnak, szomszédnak vele kell örülni. Lehet minket megtalálni? Halljuk, értjük a szót? Érezzük a minket kereső szeretet ere-jét? Lehet nekünk végre örülni?
És vajon tudunk a másik megtalálásának örülni? Vagy olyanok vagyunk, mint a farizeusok, akik magukat igaznak tartják, óvják ennek látszatát, s akit vétkesnek látnak, azt megvetik, megbélyegzik, attól magukat elhatárolják, mintha lelkük tisztasága ezen múlna...
És vajon merjük látni a másikban, abban, aki már mindent elrontott, aki belevész abba, amit él, élt, akit Jézus Krisztus, a Pásztor keres? Fontosabb Őneki, mint mi, ( a kilencvenkilenc ) aki helyén van. Újra meg újra keresi, addig, míg megtalálja. Ez valahogy elképzelhetetlen számunkra, mert mi nem a tehetetlenül bűnbe mártózókat, nem az elveszettet keressük, nem értük indulunk, nem értük szakad meg a szívünk.
Mi akadályozza örömünket? Miért látnánk ugyanott a másikat, ahol addig volt? Valakinek elmeséltem egy friss szabadulás történetét. Akinek meséltem, másnak ismerte, legyintett, érvelt, úgy elszomorított. Meg is kérdeztem: - Szabadítónak gondolod, mondod te Jézus Krisztust? Miért nem tehette meg, amit te nem tudsz hinni? Miért nem tudsz örülni neki?
Jézus miért láthatta a mellette szenvedő bűnözőben, latorban azt, aki vele lesz még aznap a Padicsomban? Nyitva volt a szíve-lelke. Ezekre? Ezekre leginkább. Ránk? Akik nélküle el-vesznek, és már érzik.... Mert neki a bűnük miatt elveszők a legfontosabbak, azok, akik két-ségbeesettek, igen értük (értünk!) indult, vállalta a kereszthalált. Meg akar találni minden el-veszettet, meg akarja őket menteni, irgalmába, szeretetébe akarja őket ölelni. Ha csak a baj-ban, csak nyomorúságban lehet, hát abban. Engem, téged, őt...hogy el ne vesszünk, hanem örök életünk legyen... (János 3:16.)
LÉNÁRD ÖDÖN EVANGÉLIUM
Mit mond a vízről a hal,
az égről a madár?
Semmit, mert úgy élnek azokban,
hogy észre sem veszik már.
Ám minden moccanásukban
benne van a szél, és benne a vízár!
Mit mondhatunk el arról, amikor megtalált? Fontosabb az, amit a nála-benne talált örömből megélünk. Az elveszettség utáni megtalálást, a bűnbánat után a megbocsátást, szabadítá-sának örömét, s a reményt hogy Krisztus nem csak minket, másokat is meg akar találni...
MONDOM NEKTEK, HOGY UGYANÍGY A MENNYBEN IS NAGYOBB ÖRÖM LESZ EGY MEGTÉRŐ BŰNÖSÖN, MINT KILENCVENKILENC IGAZON, AKIKNEK NINCS SZÜKSÉ-GÜK MEGTÉRÉSRE!
Ablonczy Ágnes
|
