|
Újszövetség - Lukács 17. 5-10.
AZ APOSTOLOK KÉRTÉK AZ URAT: NÖVELD A MI HITÜNKET! AZ ÚR ÍGY VÁLASZOLT: HA ANNYI HITETEK VOLNA, MINT EGY MUSTÁRMAG, EZT MONDANÁTOK ENNEK AZ EPERFÁNAK :- SZAKADJ KI GYÖKERESTŰL, ÉS VERJ GYÖKERET A TENGERBEN, - ENGEDELMESKEDNÉK NEKTEK. KICSODA AZ KÖZÜLETEK, AKINEK HA SZOLGÁJA SZÁNT, VAGY LEGELTET, MIHELYT A MEZŐRŐL MEGJÖN, TÜSTÉNT AZT MONDJA NEKI, JÖJJ HAMAR, ÜLJ AZ ASZTALHOZ!? SŐT, NEM AZT MONDJA-E NEKI, KÉSZÍTS NEKEM VACSORÁRA VALÓT ÉS ÖVEZD FEL MAGADAT, SZOLGÁLJ KI ENGEM, AMÍG ESZEM ÉS ISZOM, S AZUTÁN EGYÉL, IGYÁL MAGAD IS? VAJON MEGKÖSZÖNI-E ANNAK A SZOLGÁNAK, HOGY MEGTETTE AMIT NEKI PARANCSOLT? NEM GONDOLOM. AZÉRT HÁT TI IS, HA MINDEN PARANCSOLATOT TELJESÍTETTETEK, MONDJÁTOK EZT; HASZONTALAN SZOLGÁK VAGYUNK, CSAK AZT TETTÜK, AMIVEL TARTOZUNK.
Hétvégén itt volt a három unokám. Még mielőtt jöttek volna, mind kívánt valamit, mit főzzek ezeken a napokon. Vonattal több órás az út Budapest felől, volt idejük készülni a megérkezésre. Örömmel készülődtek, ők is, én is. A három nap alatt, amennyi időm maradt a sütés-főzés után, annyit játszottunk, s azt amit ők kértek. Más kérdés, hogy ittlétük jó íze, öröme kívánságaik teljesítésétől, netán vágyakozásuktól függött, vagy valami egészen mástól?
Vajon általában azt kéri az ember, amire szüksége van, vagy amit jónak képzel, megkíván? És ha teljesül, ha megnyerjük, amit kívántunk, akkor mit érzünk? Elégedettséget, örömöt, békességet... vagy újra bírni kívánjuk, azt ami még nincs, megnyerni ezt is, azt is, amit még jónak képzelünk, és kívánunk, és nincs, soha sem lesz vége e szívszorító vágyakozásnak?
Mennyire nem gondolunk a tizedik parancsolatra! "Ne kívánd azt ami a te felebarátodé..."
Ma minden reklám erről szól, kívánságot ébreszt, hogy vedd meg, érdemes, ez a jó, ez az igazi, érdemes, erre vágyj, ezt akard, ne mondj le róla, szerezd meg, akár részletre, ha nincs elég pénzed, kell neked, tiéd lehet, megéri...
"Az ember azért közeledik valamihez, mert ez a valami jó, és azért ragaszkodik hozzá, mert már nem bír meglenni nélküle. " Simone Weil - Tévhitek
Egy butácska filmet néztünk meg az unokáimmal hétvégén. Ami talán átvehető belőle, az alapgondolat. A mama észre sem veszi, hogy saját meg nem valósult álmának teljesítését várja el lányától. Ő jót akar. A lány, mint kicsi gyerek, még mielőtt eszébe jutna tiltakozni, már csinálja, erejét megfeszítve, vágyik megfelelni az elvárásnak. Míg rá nem ébred, másban lel örömöt, nem ebben, ez nem az ő élete, nem erre vágyik... Valóban ezt kell eldöntenünk: Mit várnak mások tőlem, s hogy amit várnak, arra én is vágyom-e?
AZ APOSTOLOK KÉRTÉK AZ URAT: NÖVELD A MI HITÜNKET!
Jó kérés? A mi kérésünk? Szeretnénk-e, hogy hitünkre, reménységünkre felelve szívek induljanak, hegyek mozduljanak, hogy megtörténjen velünk az elképzelhetetlen és a lehetetlen? A hit a lélek mozdulata. Mitől mozdul a lelkünk? Tudjuk? És azt hogy mi gátolja mozdulását? Mi szaporítja, mi növeli hitünket? És vajon tudjuk, mi apasztja, mitől fogy el?
Miféle hitek vezetnek, mozdítanak, léptetnek minket? Lehet hitünk pusztán hitről való tudás, vagy önhittség, netán bizonyításvágy, lehet teljesítésbe, megfelelésbe vetett hit az amit hitnek gondolunk és igazolunk? Mi méri hitünk mértékét?
A lámpa, a hajszárító, a mosógép, a vasaló, a hűtőgép, a tévé... mind hasznos lehet, de ha nincs áram, egyiket se tudom használni. A lehetőség megvan mindben a kapcsolódásra, az áram által való működésre. De nem attól lesz hasznosabb egyik vagy másik, hogy azt teszi amit a másik, az áramforráshoz csatlakoztatott gép csinál. Nem ugyanarra van, nem az utánozásra, hanem a működtető energiára, az áramforrásra van szüksége.
Megtanulunk keresztényként élni, tanulunk Isten szeretetéről, tudunk Krisztus kereszthaláláról, ragaszkodunk ehhez a jónak tudott, hasznos ismerethez, de ez nem több, mint a használati utasítás egy-egy háztartási géphez, melyet nem a róla adott írás ismerete működtet.
JÓZSEF ATTILA ISTEN
Én az Istenem úgy szeretem,
Hogy a szívemet földbe vetem,
Megérik, akkor learatom,
Fölösét pedig másnak adom.
Meg is köszöni, akárki az,
Akárha huncut, akár igaz,
Ha mindörökre, ha csak percre,
De az Isten fölébred benne.
Ha lány az, hozzákomolyodva
Rongyos kabátom megfoltozza,
Hogyha meg ember, csak megállít,
Ki is kísér az ajtajáig.
Ha éppen főzik az ebédet,
Ottan marasztnak várt vendégnek
S ahol az asszony sose hamis,
Meghínak ott még máskorra is.
Aztán csak amikor dolgoznak,
Rólam is el-elgondolkoznak.
S hogy munkaközben megpihennek,
Erejét érzik a szívemnek.
Nem csinálnak egymás közt mozit,
Bennük már Isten álmodozik,
Álmodik tágas, erős égről,
Kicsiny fiának nagy szívéről.
AZ ÚR ÍGY VÁLASZOLT: HA ANNYI HITETEK VOLNA, MINT EGY MUSTÁRMAG...
Nincs a tanítványoknak hite? Még annyi se mint a mustármag? Vagy azért mondja így, mert a hit nem birtokunk, mindig csak az adott helyzet, adott pillanat lehetőségeire nézve létezik? Azt akarja megértetni velük, a tanítványokkal, hogy a hit által történő csodákhoz nem mi szerezzük a hitet, ezért nem mennyiségi kérdés, ha van, abból elég egy mustármagnyi?
Éltünk meg már ilyet? Hogy egy villanásnyi idő alatt, egy tovatűnő mosoly, szó, vagy más egyéb többet mondott nekünk Istenről, mint minden tudásunk, elképzelésünk együttvéve?
Vajon mit hitt Ábrahám, mit mert hinni, míg vitte föl a hegyre Izsákot? Mi mindennek kellett összetörni benne saját addigi elképzeléseiből? Amit hitt az Istenről és a szeretetről? Kegyetlen nehéz út lehetett. De célja, értelme volt, értelmet nyerhetett az ő szemében is.
Vajon mit érzett, mit látott, mit hitt, miféle bizonyságot nyert abban a pillanatban, mikor Isten szólította, feloldozta, és megpillantotta az oltár mellett az áldozati állatot? Hogyan nyert?
"A háborúság állhatatosságot szül, az állhatatosság pedig próbatételt, a próbatétel pedig reménységet, a reménység pedig nem szégyenít meg, mert az Isten szeretete kiáradt a szívünkbe. .." Róma 5:3-5.
Az elmúlt héten levelet kaptam. Ha tudtam volna, mire van szükségem, erre vágytam volna. De fogalmam sem volt róla, mit kéne kívánnom, csak úgy kéretlen-váratlan jött ez a levél. Hogy rácsodálkozzak arra, ami mozdult, ami az enyém volt, ha látom, ha nem. A napsárga borítékon ismeretlen feladó, s belül napsárga lapon ismeretlen kézírással, csupa-csupa köszönő szó. E szavak nyomán én különös kettősséget érzek. Elfújható, tovatűnő porszem vagyok, de akkor is, mégis, értem nyílt, nyílik az ég, szívemig ér a fény...
Csak napok múlva jöttem rá, ki ez a levélíró lány. A testvérével jött, és akkor láttam életemben először. Valaki, a nyári táborosok közül magával hozta őket erre az őszi találkozóra. Mint mindig, sokan hiányoztak a hivatalosak közül, de ők ketten jönni vágytak, éhesen a jó szóra. Szállást nálunk kaptak, addig beszélgettem velük, míg szemem nyitva bírtam tartani...
Mikor másnap délben elmentek, fura elképedéssel néztem vissza lehetetlen viselkedésemre. Áradt, ömlött belőlem a szó, a bizonyosság, a nyári élmények és a számomra meghatározó találkozások történetei...Mitől voltam ennyire gáttalan? És vajon mit kezdenek ők mindezzel?
Ez máig eszembe se jutott, hogy valamiképpen ők voltak tehetetlen, fura áradásom okozói. Nyitva volt a szívük, (nem én nyitottam) és ettől mozdult, nyílt, tárult tehetetlen akaratlan akkorára az enyém is, hogy belefértek, teret, helyet találtak benne...
AZ ÚR ÍGY VÁLASZOLT: HA ANNYI HITETEK VOLNA, MINT EGY MUSTÁRMAG, EZT MONDANÁTOK ENNEK AZ EPERFÁNAK: SZAKADJ KI GYÖKERESTŰL, ÉS VERJ GYÖKERET A TENGERBEN, - ENGEDELMESKEDNÉK NEKTEK.
Mustármag és eperfa. Ami a markunkba vész olyan kicsike, és ami fölibénk nő, olyan nagy. Hitből annyi kell, mint az az aprócska, elvethető mag. A lélek úgy működik, úgy növekszik, rejtve, mint a mag. A magból a fát sem mi növeljük. Minden benne rejtőzik, amivé lehet, ha engedjük megtörténni azt, amit nem mi akarunk.
Mibe vethet, mibe tehet minket az isteni akarat? Ott, abban, amiben épp vagyunk, amiből kifelé vágyakozunk, aminél többet akarunk, amibe belefáradtunk, amiben tehetetlenül vergődünk, ezt mi akartuk? De ha nem mi, akkor miért nem azt keressük, aki minket, éppen oda engedett, helyezett, miért nem arra vágyunk ami épp ott, abban bennünk nyílhat?
"Az a szándék, hogy Istennek akarunk engedelmeskedni... romlásba visz, ha saját szívünket nevezzük Istennek... Az ember sosem szabadulhat az Istennek való engedelmességből. Egy teremtmény képtelen nem engedelmeskedni. Az ember számára egyetlen szabad választás lehetséges: vágyakozni az engedelmességre, vagy nem vágyakozni rá. Ha nem vágyódik rá, akkor is engedelmeskedik, mint mechanikus szükségszerűség törvényének alávetett tárgy... Ha vágyódik engedelmeskedni, úgyszintén a szükségszerűség foglya marad, de a régi mechanizmus fölébe kerül a természetfölötti világ törvényei által alkotott mechanizmus. Az ilyen ember számára ettől kezdve bizonyos cselekedetek lehetetlenné válnak, mások megtörténnek általa, sőt, nem egyszer akarata ellenére... Amikor úgy érezzük, hogy adott esetben az ember engedetlen volt Istennel szemben, ez igazából annyi csak, hogy egy időre megszűnt kívánni az engedelmességet. Természetesen egy ember nem ugyanazokat a cselekedeteket végzi el mikor enged az engedelmességnek, mint amikor nem enged neki, holott e kétféle cselekedet kívülről nézve esetleg azonos képet mutat; akár egy növény, anélkül, hogy körülötte bármi is változnék, másképpen nő napfényben, mint a homályban... Mi magunk olyan növények volnánk, kiknek egyetlen választásként megadatott, hogy lombjainkat kiteregessük a napfényre, vagy nem..." Simone Weil - Szükségszerűség és Istenszeretet
KICSODA AZ KÖZÜLETEK, AKINEK HA SZOLGÁJA SZÁNT, VAGY LEGELTET, MIHELYT A MEZŐRŐL MEGJÖN, TÜSTÉNT AZT MONDJA NEKI, JÖJJ HAMAR, ÜLJ AZ ASZTALHOZ!? NEM AZT MONDJA-E NEKI, KÉSZÍTS NEKEM VACSORÁRA VALÓT ÉS ÖVEZD FEL MAGADAT, SZOLGÁLJ KI ENGEM, AMÍG ESZEM ÉS ISZOM, S AZUTÁN EGYÉL, IGYÁL MAGAD IS? VAJON MEGKÖSZÖNI-E ANNAK A SZOLGÁNAK, HOGY MEGTETTE AMIT NEKI PARANCSOLT? NEM GONDOLOM. AZÉRT HÁT TI IS, HA MINDEN PARANCSOLATOT TELJESÍTETTETEK, MONDJÁTOK EZT; HASZONTALAN SZOLGÁK VAGYUNK, CSAK AZT TETTÜK, AMIVEL TARTOZUNK.
A hasonlat, a példa azt világítja meg, miféle szerep a szolgáé. Viselkedése akkor helyénvaló, ha nincsenek elvárásai, hanem ura rendelkezhet felőle. A jó szolga sosem úrrá növekedik!
Jézus Krisztus élete erre példa. Nem tudni vélte, mint szeretett Fiú az Atya akaratát, hanem engedelmesen alávetette magát Isten akaratának.
"megüresítette magát, szolgai formát vett fel, és emberekhez lett hasonlóvá...
megalázta magát és engedelmes volt halálig, mégpedig a kereszthalálig..." Filippi 2:7-8.
Mit jelent engedelmeskedni? Nem én mondom meg másoknak. Más mondja meg. Nem azt teszem, amit jónak tudok. Elengedem az igazamat, az elvárásaimat, az elképzeléseimet... Magamtól (céljaimtól, elképzeléseimtől, bizonyításvágyamtól, érdekeimtől, kívánságaimtól...) kell megszabadulnom ahhoz, hogy olyan történhessen velem, amit nem én akarok tenni. Kész vagyok végre más akaratot szolgálni? Vágyom már rá? Szabaddá tehet Isten erre?
"Krisztus nem az Atyáért szenvedett. Az emberekért szenvedett az Atya akaratából. Nem Istenért kell a felebarátunkhoz fordulnunk, hanem úgy jó, ha Istentől kényszerítve fordulunk hozzá, ahogyan az íjásztól kilőtt nyíl a célba talál..."
Simone Weil - Szükségszerűség és engedelmesség
TÚRMEZEI ERZSÉBET NYÍL AKAROK LENNI
Úgy akarok a cél felé röpülni
mint nyíl a megfeszített húrról. Huj csak!
Meg ne lankadjak, sehol le ne hulljak.
Huj, huj, előre!
Nincs idő veszteglő pihenőre,
semmire másra,
csak sebes, sietős, süvítő suhanásra
a cél felé.
Egy pillanat
a nyíl útja az íjtól a célig...
a sáros földtől egész föl az égig...
az ember útja az Isten szívéig,
S ha pillanat,
pihenni, célt feledni nem szabad.
Emberi nyíl vagyok én.
Sebes íj, megfeszített húr repít:
élet... halál...
Isten a cél!
Eget és földet és lelket betölt.
Sebesen Őfeléje! Húz a föld...
lassuljon a röptöm és visszaölel.
Előre, huj! Előre fel!
Repít az íj:
élet... halál...
Egy pillanat,
amíg a nyíl a célig eltalál.
Szelve borút, ködöt
Isten felé süvítő tiszta nyíl
akarok lenni a világ fölött!
CSAK AZT TETTÜK, AMIVEL TARTOZUNK...
Vágyunk engedelmeskedni Krisztusnak, aki életével fizetett értünk? Vágyunk eszközzé lenni az Ő kezében, szeretni úgy, szolgálni úgy, célba érni úgy, ahogy Ő?
Ablonczy Ágnes
|
