78. A vak, aki látni vágyott

Újszövetség - Lukács 18:28-43.

PÉTER MEGSZÓLALT: ÍMÉ MI MINDENÜNKET ELHAGYTUK ÉS KÖVETÜNK TÉGED. Ő PEDIG AZT MONDTA NEKIK: BIZONY MONDOM NEKTEK, HOGY SENKI SINCS, AKI ELHAGYTA HÁZÁT, VAGY FELESÉGÉT, VAGY TESTVÉRÉT, VAGY SZÜLEIT, VAGY GYERMEKEIT AZ ISTEN ORSZÁGÁÉRT, HOGY SOKSZOROSAN TÖBBET NE KAPNA EBBEN AZ IDŐBEN, A JÖVENDŐ VILÁGBAN PEDIG ÖRÖKÉLETET. ÉS FÉLREVONTA A TIZENKETTŐT, ÉS ÍGY SZÓLT HOZZÁJUK: ÍMÉ FELMEGYÜNK JERUZSÁLEMBE, ÉS BETELJESEDIK MINDEN, AMIT A PRÓFÉTÁK MEGÍRTAK AZ EMBER FIÁRÓL. MERT A POGÁNYOK KEZÉBE ADJÁK, ÉS MEGCSÚFOLJÁK, MEGGYALÁZZÁK, ÉS MEGKÖPDÖSIK. AZUTÁN MEGOSTOROZZÁK ÉS MEGÖLIK; DE HARMADNAPON FELTÁMAD. ŐK AZONBAN MINDEBBŐL SEMMIT SEM FOGTAK FEL, MIVEL EZ A BESZÉD EL VOLT REJTVE ELŐTTÜK. ÉS NEM ÉRTETTÉK MEG A MONDOTTAKAT. TÖRTÉNT PEDIG, HOGY AMIKOR JERIKÓHOZ KÖZELEDETT, EGY VAK KOLDUS ÜLT AZ ÚT MELLETT. ÉS MIKOR HALLOTTA, TUDAKOZÓDOTT, HOGY MI AZ. MEGMONDTÁK NEKI, HOGY A NÁZÁRETI JÉZUS MEGY ARRA. ÉS ÍGY KIÁLTOTT: JÉZUS, DÁVIDNAK FIA, KÖNYÖRÜLJ RAJTAM! AKIK ELŐL MENTEK, SZÓLTAK, HOGY HALLGASSON, DE Ő ANNÁL HANGOSABBAN KIÁLTOTTA: DÁVID FIA, KÖNYÖRÜLJ RAJTAM! EKKOR JÉZUS MEGÁLLOTT, ÉS MEGPARANCSOLTA, HOGY VEZESSÉK ODA HOZZÁ. AMIKOR ODAÉRT, MEGKÉRDEZTE TŐLE: MIT AKARSZ, HOGY CSELEKEDJEM VELED? AZ ÍGY SZÓLT: URAM, HOGY ISMÉT LÁSSAK. ÉS JÉZUS AZT MONDTA NEKI: LÁSS! A TE HITED MEGTARTOT TÉGED. ÉS AZONNAL MEGJÖTT A SZEMEVILÁGA, ÉS KÖVETTE ŐT, DICSŐÍTVE AZ ISTENT. MIKOR LÁTTA MIND AZ EGÉSZ NÉP, DICSÉRETET MONDOTT ISTENNEK.

Évente egyszer az én születésnapomért jönnek haza a gyerekeim, a párjaik és az unokáim. Készülnek rá, egyeztetik az időpontot, azt is próbálják kideríteni, mivel lephetnének meg, és mindenki hoz valamilyen ajándékot, a legnagyobbtól, a legkisebbig, kinek épp mire telik...
Melyik ajándéknak örültem legjobban? Megvallom, eltörpül minden ajándék okozta öröm a szememben, szívemben amellett, hogy jönnek, hogy együtt lehetünk mind, újra, mint régen.

Az ajándékok, egyik is, másik is, mind éreztette az ajándékozó szeretetet. Mert arra a szeretetre feleltek, ami előbb volt. Más kérdés, hogy ezek közül van amire szükségem van, van ami hasznos, van amire rég vágytam, és van ami nem kéne és később sem fogom használni, nincs gyakorlati haszna, nem lesz az ünnep utáni hétköznapi életem része ...

Aki hazajönni készült, aki vágyott találkozni, azt beleölelhettem szeretetembe, ez független volt az ajándékoktól. Ha túl nagy jelentősége volt valamelyikük számára, hogy ő mit hozott, ő mit ad, és a másik mit hozott, és hogyan adta oda... az érezhetett mást is, például az ajándékokra mondott szavaimban, lehetett büszke, hogy eltalálta, vagy esetleg szomorúságot érzett, mert hasonlított, hogy más mit, mennyit... Nem tudom volt-e ilyen, de ha volt, csak azért lehetett csalódott, mert az ajándékával akart mérni, annak pénzbeli értékével, valamilyenségével, ha az ajándék túlnőtt a találkozásra való várakozás teljesedő örömén, a minket egybefűző megkérdőjelezhetetlen szeretet jelein.

PÉTER MEGSZÓLALT: ÍMÉ MI MINDENÜNKET ELHAGYTUK ÉS KÖVETÜNK TÉGED...

Miután szólal meg Péter? Jézus a gazdag embert hívta volna, aki vágyta az örökéletet, de hiába javasolta, hogy ossza szét vagyonát és úgy kövesse őt, aki nem volt képes erre, szomorúan továbbment. Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni Isten országába...mondja az ott állóknak Jézus, s erre felelt a kérdés: Kicsoda üdvözülhet akkor?
És nem azt feleli rá a Mester, hogy a szegényeké, a mindenüket odaadóké az Isten országa, hanem azt mondja, ami embernek lehetetlen, Istennek lehetséges...

ÍMÉ MI MINDENÜNKET ELHAGYTUK ÉS KÖVETÜNK TÉGED...

Mennyire nem értette őt Péter, ha ezt kérdezi, amit kérdez. Hisz ha lehetetlen az embernek, ennek is, annak is, akkor bármit tesz is, lehetetlen marad, mert csak Istennek lehetséges.

Vajon mit látunk magunk felől, akik ott igyekszünk ott lenni, amiben Ő föllelhető, úgy élni, ahogy Ő mondta, úgy tenni, ahogy az ő követőitől elvárható? Mit fed el, amit mi teszünk? Megváltásból élünk, vagy bizonyításból, hogy érdemesek vagyunk a kegyelemre? Eléggé tudjuk, hogy "minden igazságunk olyan, mint a szennyes ruha..." ? (Ézsaiás 64:5.)

Hétvégén volt egyik lányomnak az eljegyzése is. Jó előre készültem, sütöttem, főztem, azt hittem minden rendben, jól előkészítettem mindent. Kislány korom óta varrok, később nekik is, ruhát, szoknyát, nadrágot, most is időben nekiálltam, megvarrtam a megfelelő színű legújabb divatlapból vett szabásminta és a jól tudott méret alapján az egybeszabott ruhát. Szépen kivasalva, már csak arra várt, hogy felvegye.

Ő előző este, majdnem éjfélkor érkezett vonattal. Mindjárt rápróbáltam a nagy odaadással varrt ruhát, hogy ha netán kell még megigazíthassam a másnapi eljegyzés előtt. És bizony majdnem sírtam, mikor felvette. Szó szerint mondhatom, úgy állt, mint tehénen a gatya, mert lefogyott, mert én a szabáskor a húgához mértem, és mert az az anyag, és az a fazon nem lett jó... Annyira szerettem volna, hogy szép legyen a lánykám, s rajta ruha, mindent megtettem érte, de nem lett az...Eddig mindig sikerült, miért éppen most, keseregtem... De akárhogy is, tudomásul kellett vennem, hogy az eljegyzéskor ezt sajnos nem veheti fel... Mást varrni már nem volt időm, a boltban vettünk, más által varrt alkalmas öltözetet az ünnepre...
Láttam, őt jobban búsítja a sikertelen igyekezet, mint engem. Ez az együttérzés , a szeretet feloldozott, nem is ronthatta el az ünnep örömét az én tehetetlenségem, az én csődöm, tudtam benne gyönyörködni, vele örülni ...

Ő PEDIG AZT MONDTA NEKIK: BIZONY MONDOM NEKTEK, HOGY SENKI SINCS, AKI ELHAGYTA HÁZÁT, VAGY FELESÉGÉT, VAGY TESTVÉRÉT, VAGY SZÜLEIT, VAGY GYERMEKEIT AZ ISTEN ORSZÁGÁÉRT, HOGY SOKSZOROSAN TÖBBET NE KAPNA EBBEN AZ IDŐBEN, A JÖVENDŐ VILÁGBAN PEDIG ÖRÖKÉLETET...

Amit odaadunk, amit félreteszünk, amit elhagyunk érte, az fontos, de nem ezért lehet miénk, nem cserébe jár az üdvösség. Nem adok-kapok, s nem is ki mennyit ad, annyit kap módon kapjuk, hanem Isten irgalmas szeretetéből, mindig-mindig méltatlanul, érdemtelenül...
Hasznos odaadnunk mindent? Igen! Miért? Hely szabadul fel az Ő számára, út lesz felé bennünk. Mi csupán útkészítők lehetünk. Magát az utat Isten adja, Krisztus ajándékozza.

Annak a ruhának a varrására a szeretet kényszerített, mégsem lett alkalmas ünnepi öltözet.
És bár nyilvánvaló volt, hogy nem sikerülhet, nem leszek képes alkalmassá tenni, éjjel kettőig tűzögettem, igazgattam... De hiába volt minden tűzés, öltés, bontás, egy szikrával sem állt rajta csínosabban. Úgy fájt, hogy kevés voltam hozzá. Ám ez nem jelentette azt, hogy nincs is ünnepi öltözet...

Amit mi emberek teszünk, odaadásból, istenszerelemből, az nem hiábavaló, csak kevés. Magunk miatt kell, a vágyakozás bennünk készít helyet annak, amit ajándékba kapunk...

ÉS FÉLREVONTA A TIZENKETTŐT, ÉS ÍGY SZÓLT HOZZÁJUK: ÍMÉ FELMEGYÜNK JERUZSÁLEMBE, ÉS BETELJESEDIK MINDEN, AMIT A PRÓFÉTÁK MEGÍRTAK AZ EMBER FIÁRÓL. MERT A POGÁNYOK KEZÉBE ADJÁK, ÉS MEGCSÚFOLJÁK, MEGGYALÁZZÁK, ÉS MEGKÖPDÖSIK, MEGOSTOROZZÁK, MEGÖLIK; DE HARMADNAPON FELTÁMAD...

Mit lát, mit tud Jézus? Mit tudnak, mit nem képesek érteni, látni a tanítványok? És mit nem vagyunk képesek látni mi akik olvastunk róla, tudjuk amit tudhatunk? Krisztus tudja, látja merre vezet az útja, mi felé halad, miféle kín, szenvedés, megaláztatás vár rá, mi módon teljesülhet küldetése, élete másokért, és azt is látja, hogyan lesz lehetséges a lehetetlen, hogyan nyílik, születik általa út Isten felé, minden ember számára?

ŐK AZONBAN MINDEBBŐL SEMMIT SEM FOGTAK FEL, MIVEL EZ A BESZÉD EL VOLT REJTVE ELŐTTÜK. ÉS NEM ÉRTETTÉK MEG A MONDOTTAKAT...

Van amit hiába akarunk tudni, érteni, megcsinálni, elintézni, nem vagyunk rá képesek. Akkor se, ha szívvel lélekkel vágyunk rá, tennénk a másikért, akkor se ha magunkat áldozzuk érte, időnket és energiánkat, akkor se ha máskor, meg más egyébre olykor képesek vagyunk...

Van amire nincs lehetőségünk, hiába próbálkozunk vele, van ami el van rejtve előlünk és azért nem értjük, van amit érthetnénk, de képtelenek vagyunk elfogadni, hogy az jön, ami jön. A tanítványok hallják, amit hallanak, nem felfoghatatlan, hogy Jézus elfogatik, megveretik, hanem elfogadhatatlan számukra. Valaminek történni kell ahhoz, hogy látni akarjanak, hogy szembesülni akarjanak azzal, ami jön, ami következik. De mennek vele, Jeruzsálem felé...

TÖRTÉNT PEDIG, HOGY AMIKOR JERIKÓHOZ KÖZELEDETT, EGY VAK KOLDUS ÜLT AZ ÚT MELLETT. ÉS MIKOR HALLOTTA, TUDAKOZÓDOTT, HOGY MI AZ. MEGMONDTÁK NEKI, HOGY A NÁZÁRETI JÉZUS MEGY ARRA...

Egy vak koldus ül az út szélén. Látni nem látja mi van körülötte, de hall, s ő a fülével látja, amit más a szemével. És mert hallja azt, ami szokatlan, érzi azt, ami most másképp van, s mert hallott már a Mesterről, hát tudakozódik, hogy megbizonyosodhasson arról, Ő jön erre. És amikor kiderül, hogy ő jön, kiabálni kezd. Nem látja, csak hallja, és tudja, hogy akiért kiabál, az lát és hall...

ÉS ÍGY KIÁLTOTT: JÉZUS, DÁVIDNAK FIA, KÖNYÖRÜLJ RAJTAM! AKIK PEDIG ELŐL MENTEK, SZÓLTAK, HOGY HALLGASSON, DE Ő ANNÁL HANGOSABBAN KIÁLTOTTA: DÁVID FIA, KÖNYÖRÜLJ RAJTAM!

Akik körötte vannak, meg a Mester körül, azok csitítják. Miért csitítják? Mert nem illik ilyen hangosan kiabálni, követelőzni? Netán épp a tanítványok szólnak rá, akik telve vannak a maguk kínjával, értetlenségével, Jézus szívet-lelket dermesztő szavaival? Ám hiába csitítják, a vak még hangosabban kiált. Olyan erős benne a szabadulási vágy, hogy semmi egyéb nem érdekli. Nem lát, de látni szeretne, s itt halad el mellette, aki már sok vakot, süketet, bénát meggyógyított. Hogyne ordítana ahogy a torkán kifér! Nem hallgat.

Nekünk jó a szemünk, mint a tanítványoknak, mi tudjuk amit tudunk, látjuk, amit látunk, megyünk arra, amerre a Mester jár, s közben elfeledjük, ami már annyiszor kiderült, hogy kevés az amit a szemünk lát, kevés az amit az eszünk tud, kevés az amit kezünk tesz, és nem esünk kétségbe, nem kiáltunk érte, nem sírunk míg világossága újra közel nem jön...

EKKOR JÉZUS MEGÁLLOTT, ÉS MEGPARANCSOLTA, HOGY VEZESSÉK ODA HOZZÁ. AMIKOR ODAÉRT, MEGKÉRDEZTE TŐLE: MIT AKARSZ, HOGY CSELEKEDJEM VELED? AZ PEDIG ÍGY SZÓLT: URAM, HOGY ISMÉT LÁSSAK...

Jézus hallja a kiáltást. Megparancsolja azoknak, akik elhallgattatnák, hogy hozzák elé. Hányszor vagyunk mi is úgy Jézus ügye körül, hogy nem vesszük észre, amit észrevehetnénk, nem kész a szívünk arra, amire indítana minket a másikért, a másik reménységéért. Milyen jó, hogy Ő parancsol, engedi érezni mi tartozik ránk. Odavezetni hozzá, aki segíteni tud.