|
Újszövetség - Lukács 19:1-10.
BEMENT JERIKÓBA, ÉS ÁTHALADT RAJTA. ÉS ÍME VOLT OTT EGY ZÁKEUS NEVŰ GAZDAG FŐVÁMSZEDŐ. SZERETTE VOLNA LÁTNI JÉZUST, DE A SOKASÁGTÓL NEM LÁTHATTA, MIVEL KISTERMETŰ EMBER VOLT. AZÉRT ELŐREFUTVA FELHÁGOTT EGY EPERFÜGEFÁRA, HOGY LÁSSA ŐT, MERT ARRA KELLETT ELMENNIE. ÉS MIKOR JÉZUS ARRA A HELYRE ÉRT, FELTEKINTETT ÉS AZT MONDTA NEKI: ZÁKEUS, GYORSAN SZÁLLJ LE, MERT MA NEKEM A TE HÁZADNÁL KELL MEGSZÁLLANOM. EKKOR GYORSAN LESZÁLLOTT ÉS ÖRÖMMEL FOGADTA BE ŐT. AKIK EZT LÁTTÁK, MIND ZÚGOLÓDTAK: BŰNÖS EMBEREKHEZ MENT BE SZÁLLÁSRA! ZÁKEUS PEDIG ELŐÁLLOTT, ÉS AZT MONDTA AZ ÚRNAK: URAM, ÍME VAGYONOM FELÉT A SZEGÉNYEKNEK ADOM, ÉS HA BÁRKITŐL VALAMIT CSALÁSSAL ELVETTEM, NÉGYANNYIT ADOK HELYETTE. JÉZUS AZT MONDTA NEKI: MA LETT ÜDVÖSSÉGE ENNEK A HÁZNAK. Ő IS ÁBRAHÁM FIA, ÉS AZT EMBER FIA AZÉRT JÖTT, HOGY MEGKERESSE ÉS MEGTARTSA, AMI ELVESZETT.
Új esztendő küszöbén, vajon min múlik, hogy tudunk-e újat kezdeni, másképp élni, mint eddig? Eszünk, akarásunk, belátásunk kérdése? Mit láthatunk, mit van esélyünk látni? Hogy akarni sosem akarjuk a rosszat, de mindig minden csorbul, másképp alakul, mint szeretnénk, akaratlan mérgeződnek a dolgok, minden romlik, elvész és elsorvad körülöttünk s bennünk...
Csak az nem látja, aki nem akarja látni. Vajon kik vannak többen? Akik látni akarják, vagy azok, akik nem akarják látni? Változtat-e a dolgokon, ha úgy teszek, mintha nem így lenne? S mit tesz velem, ha látom, de épp mert olyan kilátástalan, veszni indul minden remény?
Ma s holnap éjszaka közt van Vízkereszt ünnepe. A karácsonyi ünnepkör tizenkettedje, zárónapja. A bölcsek, akik egykor a csillag után mentek, palotát kerestek, de istállót és jászolt találtak. Mibe érkezett Jézus, Isten Egyszülöttje? Abba a világba, ahol minden zavaros, a legszentebbektől kezdve, a leghétköznapibb dolgokig. Ahol a Jézusnak nincs helye, háza, ágya, ahol már születésekor veszélybe kerül élete, oda, ahol a papok csak tudnak az ígéretről, a próféciákról, előkeresik, szólnak felőle, eligazítják a távolról érkező bölcseket, de nem érdekli őket a Messiás, nem csatlakoznak az őt látni vágyó idegenekhez. Ők inkább ott maradnak a gonosz, ám hatalommal bíró földi király közelében, aki gyilkos indulattal fordul a gyermek ellen, aki kész megöleti minden betlehemi kisgyermekeket, hogy ne legyen lehetősége uralkodni. Jézus Krisztusnak már születésekor ott volt küldetésének minden árnya.
Vajon mit ér az emberek számára az, amiért Krisztus megszületett, amiért az életét adta? Érdemes volt? Változott, megjavult, fejlődött a világ azóta? Szebb lett? Jobb lett? Tisztább lett? Igazabb lett? Mi változhat körülöttünk, és mitől változik ha egyszer változik? Tudjuk?
Hallottunk már a jerikói (Anastatica hierocuntica) avagy más néven sivatagi rózsáról? Ez a homoksivatagokban élő, apró növény, mely azért vált ismertté, mert tartós szárazság idején gömbszerűen összehúzódik, ha viszont elegendő vízhez jut, akkor kiterül a kör alakban elhelyezkedő levélzete és virágzik. És ezt számtalanszor képes megismételni. A titok a belsejében rejlik. Ha szárazság van, képes akár hosszú évekig, akár több évtizeden át titkolni a benne rejlő csodát. Élettelen, száraz fűcsomónak gondolhatja, aki a pusztában látja. De amikor a jerikói rózsa végre éltető vízhez jut, életre kel és kivirágzik.
Lehet minket ebben a csüggesztően élettelen, egyre reménytelenebb világban új életre ébreszteni, megeleveníteni? Merjük hinni, remélni, vágyni, keresni, kutatni, érte újra meg lépni, mozdulni, míg elevenít? Mi tart vissza? Rónay György így mondja: a lehetetlen és a hátha.
RÓNAY GYÖRGY VÍZKERESZT
A három napkeleti bölcsek, aranyat, tömjént, mirhát adának,
és hódolattal hódolának mindhárman a kis Jézuskának,
és megemlékezvén a jelről, amelyet álomban kapának,
hazafelé lusta tevéken kerülő úton indulának.
Hazafelé amint kocogtak a téres síkságokon által,
megtelt ő békességes szívük csöndes, egyszerű boldogsággal,
Ó lelkem, miért nem lehetsz boldog a három keleti királlyal,
bolyongván a különös élet elhagyatott pusztáin által.
Bolyongván bánatod növekszik, és reszketsz a hideg szelekben,
már-már pihenni csöndesülnél, mégis továbbmégy kivetetten,
mint szél a jerikói rózsát, gonosz kopóival kegyetlen
kerget az ijedtszemű hátha és a mogorva lehetetlen.
S nincs zug, hol gyökeret eresszél, miként a jerikói rózsa,
magjaid meddőn vándorolnak a világ szeleibe szórva,
némelyik kősziklára téved, némelyik reménytelen hóra,
s amelyik a jó földre hullik, ott sem lészen, csak baj okozója.
Remegsz attól, aki megátkoz, de attól, aki megbocsátna,
százszor jobban elmenekülnél, és nem mersz betérni a házba,
hol békecsókkal vár a gazda és ahol a kapu kitárva:
visszahúz a zord lehetetlen és visszatilt az ijedt hátha.
Mert megnyugodnod lehetetlen és hátha könny marad utánad,
kísértetként üldöz az arc, ha önmagad miatt sírni láttad,
rettenetes puszta a lét, hol nyomodban könnyek vize árad,
fájdalom szelei cibálnak és felhőként követ a bánat.
Ó ha néked is fölragyogna egyszer a csillag és mehetnél,
miként a három bölcs királyok, megállapodnál Betlehemnél,
könnyből, bánatból, fájdalomból Jézusnak ajándékot tennél...
BEMENT JERIKÓBA, ÉS ÁTHALADT RAJTA. ÉS ÍME VOLT OTT EGY ZÁKEUS NEVŰ GAZDAG FŐVÁMSZEDŐ. SZERETTE VOLNA LÁTNI JÉZUST, DE A SOKASÁGTÓL NEM LÁTHATTA, MIVEL KISTERMETŰ EMBER VOLT. AZÉRT ELŐREFUTVA FELHÁGOTT EGY EPERFÜGEFÁRA, HOGY LÁSSA ŐT, MERT ARRA KELLETT ELMENNIE...
Zákeus, egy teljességgel reménytelen, romlott ember. Fővámszedő, tehát nem csupán honfitársait árulta el a rómaiaknak, hanem azok fölébe kerekedett, akik hozzá hasonlók voltak. Gazdag volt, hatalma volt, ismert volt. Birtokában e három, amit ma oly fontosnak gondolnak az emberek... Minek látták őt, mit gondoltak róla azok azok, akik körülötte éltek? Népe árulójának, másokon élősködőnek, istentelen, szégyentelen, gyalázatos embernek...
Az van itt feljegyezve erről az emberről: SZERETTE VOLNA LÁTNI JÉZUST... Mennyire? Képes volt ez a vagyonos, emberi hatalommal rendelkező fővámszedő a fügefára felmászni egy nincstelen mesterért, akiről hallott valamit, akitől remélt valamit. Mit ért neki az, amit addig felőle hallott? Minden kételkedését, minden egyéb akarását, minden méltatlan helyzetet kerülni kényszerítő tiltakozását, legyőzte a vágy, hogy lássa, hogy találkozzon Jézussal.
Mennyire vágyunk mi Őt látni, Őt hallani, Vele találkozni? Legyőzheti bennünk mindazt, ami bennünk legbelül életre kelne, éppúgy, mint az a jerikói rózsa, mely csak éltető vízre vár?
ÉS MIKOR JÉZUS ARRA A HELYRE ÉRT, FELTEKINTETT ÉS AZT MONDTA NEKI: ZÁKEUS, GYORSAN SZÁLLJ LE, MERT MA NEKEM A TE HÁZADNÁL KELL MEGSZÁLLANOM...
Látták az emberek mi van Zákeus szívében? Bizonyára nem. Mitől nem látták? Attól, amit róla tudtak. Szemükben az volt, az lehetett, ami addig volt. Elrontott, romlott, elveszett élet.
RÓNAY GYÖRGY KÁR VOLT
Kár volt, mert végül nem maradt
se bizodalmam, se reményem.
Mint kivégzés előtt a rab,
kuporgok az éji sötétben...
Jézus is tudja róla, de ő többet lát, mint amit mások. Ő meri hinni, hogy ami Zákeusban legbelül van, ami most legyőzte aggályait, s fölmászni kényszerítette erre a fügefára, ebből új élet teremhet. Mennyire hitte? Szállást, helyet kér ebben a még csupán ehetőségként ébredő új életben. A döntés Zákeusé. Vajon mennyire utálja gazdagságot szerző, romlott éltét...
EKKOR GYORSAN LESZÁLLOTT ÉS ÖRÖMMEL FOGADTA BE ŐT...
Mi történik ezzel a fővámszedővel? Miért történik? Miért engedelmeskedik villámGYORSAN, miért ÖRÜL, hogy BEFOGADhatja ezt a nincstelen vándorprófétát? Mert legyőzheti szívét az, ami nem tőle van, ami vágyakozására felelve most terem, mást terem, újat terem...
AKIK EZT LÁTTÁK MIND ZÚGOLÓDTAK: BŰNÖS EMBEREKHEZ MENT BE SZÁLLÁSRA!
A környezet az marad, ami volt. Csak Zákeus szívében történik valami, hihetetlen, lehetetlen. Azok, akik zúgolódnak, a múltját látják, jogosnak gondolják, mert azt látják, ami eddig volt, nem készek remélni, nem készek mást látni, nem készek örülni, nem készek befogadni...
ZÚGOLÓDTAK... botránkoznak, újabb vádat koholnak és jegyeznek Jézus ellen, épp ők, akik istenesnek tudják magukat, akik épp törvény adta felelősségüket igazolva, be nem mennének olyan emberhez, aki népét eláruló bűnös, rosszhírű ember volt mindeddig...
Beszélgettem valakivel. Olyan ember, aki a körülötte élők szemében áruló. Mert kiderült, hogy a szerepért, a polcért, amire vágyik, eddig mindig gát nélkül kiszolgáltatta őket a hatalommal bíróknak. Míg ő arról beszélt, amit megértett írásomból, ami megérintette szívét, szüntelenül az kerülgetett, az az érzés, hogy biztos megint szerepet játszik, s majd adandó alkalommal hátba szúr, úgy mint eddig...
Vajon vak voltam? Láthattam, mi van a szívében? Ha most, vagy majd egyszer, valóban változna, s éhezné az igazat, merném őt vállalni, mernék helyet kérni az életében? Mit csinál velünk az amit a másiknak joggal felrovunk, amit magunk felől ténynek érzünk, igazolunk?
ZÁKEUS PEDIG ELŐÁLLOTT, ÉS AZT MONDTA AZ ÚRNAK: URAM, ÍME VAGYONOM FELÉT A SZEGÉNYEKNEK ADOM, ÉS HA BÁRKITŐL VALAMIT CSALÁSSAL ELVETTEM, NÉGYANNYIT ADOK HELYETTE...
Zákeus nemcsak lát, hall, engedelmeskedik, le van győzve egészen. Átjárhatja a fény, s ő benne marad, mer előállni mindazzal, amit eddig ki tudja mivel igazolt a maga számára, amiért mindenki méltán megvetette. Eddig vállalhatatlannak tűnt, ám most nem csupán előáll vele, nevén nevezi, kiderülhet, hogy szabad attól, ami eddig markában tartotta. Kész elveszíteni mindent...Emberileg lehetetlen, hihetetlen. Ahol ez megtörténik, ott többről van szó, mint amire az ember képes. Ott jelen van az isteni, ami történik érthetetlen, elképesztő csoda.
RÓNAY GYÖRGY CSAK KANKALINOK
Beteg vagyok. No, nem éppen nagyon.
Csak bámészkodom ki az ablakon.
Kinn hull a hó. Idebenn egy kevés
fenyőszag. S egy kis hőemelkedés.
Égnek a még karácsonyról maradt
s most gyantát síró száraz lucgallyak,
és idevarázsolnak a meleg
szobába ismét egy kis ünnepet.
Oly jólesik. Az illat körbeszáll;
s mintha a láz is múlna tőle már.
Ha kiengedném az ablakon át,
testvéribb lenne tőle a világ?
Beteg vagyok, a világ is beteg,
Gyógyítsuk meg, jöjjetek emberek!
Megújul, ha mind egyet akarunk.
Tárjuk ki jó szélesre ablakunk.
Szívünk melege süssön szerteszét.
Törje meg végre a világ telét.
Ne jöjjön többé bomba és gyilok.
Csak kankalinok. Csak kankalinok.
Készek vagyunk lehetőséget látni és adni a másik számára, akit addig elveszettnek láttunk, s addigi élete csak erről szólt? Ahogy Jézus, aki céltáblává lesz ezért az áruló vámosért!
Valaki mérhetetlenül szenvedett eltékozolt élete zsákutcájában, attól a leginkább, ahogy felesége felelt az ő méltatlan, hiteltelen, gyümölcstelenné lett keresztény életéhez. Hányszor sóhajtott vergődve-vágyakozva azért, hogy változzon helyzete, megváltozzon a párja, hogy egyszer a hitről majd beszélhessen neki... Kétségbeesés emésztette...Végül múlt év vége felé kórházba került. Vérző gyomorfekély, hashártya-gyulladás, halál, elmúlás lehelete...
E héten beszéltem egyik öcsémmel, s kértem, hívja fel őket, otthon van-e már? Kiderült, hogy még mindig, azóta is kórházban van. Testvérem azt mondta, a feleség a beszélgetés közben elsírta magát: - Csak most jöttem rá, mennyire fontos nekem...
Bár igazán vágynánk rá, hogy Isten szeretete legyőzzön minket! Istennél nincs lehetetlen! Merjük hittel kérni, merünk egészen addig előtte állni, míg lehetőséget ad, míg megcselekszi? Nem mi, hanem Ő. Vágyakozásunk érinti meg, arra felel akkor, amikor eljöhet az ideje. Legyőzhet minket? Hozzánk érhet, sebezhetővé tehet, elveszteni taníthat másokért?
JÉZUS AZT MONDTA NEKI: MA LETT ÜDVÖSSÉGE ENNEK A HÁZNAK. Ő IS ÁBRAHÁM FIA...
Ahova Ő belép, ott világosság lesz. Ahova befogadják, ott olyan dolgok kezdenek történni, ami addig egészen lehetetlennek látszott. Ahol neki engednek, ott képesek lesznek előállni, vállalni, mindent odaadni, másokért veszíteni, jelenlétében öröm, béke, üdvösség terem.
Miért mondja Jézus, hogy ő is Ábrahám fia? Mert kitagadott volt. Egykori bűne és árulása miatt. Méltán volt megvetett és kitagadott, de annyira érvényes a kegyelem, hogy legyőzi azt is, ami következik belőle. Nincs többé akadálya az üdvösségnek, övé lehet Isten országa...
RÓNAY GYÖRGY KRISZTUS KÖVETÉSE
Sugárzó, véres arcodat,
örökre szívembe véstem,
utánad indult utamon
öröm már minden szenvedésem,
mert Tehozzád visz egyre közelebb.
Testem homályos titkait
érted örökre megtagadtam,
tétova emberlépteim
a te hívó erős szavadban
merítenek új útra erőt...
AZ EMBER FIA AZÉRT JÖTT, HOGY MEGKERESSE ÉS MEGTARTSA, AMI ELVESZETT.
Az elveszettekért jött, nekik örömhír, ám az igyekvők, nem elveszettek szemében ez botrány.
Zákeus egészen elveszett volt, önmaga és mások szemében is, de vágyott Jézust látni, kinek új reményt adó szeretete legyőzte, út nyílt számára ott, ahol nem volt út. Minket megszólíthat? Most? Befogadjuk? Megajándékozhat? Krisztus ezért jött. Hitte, hinni merte, hogy érdemes...
Ablonczy Ágnes
|
