DE JÖNNEK MAJD RÁD NAPOK, MIKOR ELLENSÉGEID SÁNCOZ HÚZNAK KÖRÜLÖTTED, KÖRÜLZÁRNAK, ÉS MINDENFELŐL OSTROMOLNAK, FÖLDRE TIPORNAK TÉGED ÉS BENNED A TE FIAIDAT, ÉS NEM HAGYNAK BENNED KÖVET KÖVÖN, MIVEL NEM ISMERTED FEL AZT AZ IDŐT, MIKOR ISTEN KEGYELMESEN RÁDTEKINTETT.

Jézus próféciát mond. Ahogy Isten végtelen szomorúsága sírásra indíthatja felé tárt szívét, úgy ébred, benne az ítélet is. Érvényes mindazokra nézve, akik nem ismerik fel az időt, mikor Isten ránk tekint, Szentlelke által közel jön, amikor Isten kegyelmének napja van. Jézus Krisztusban megjelent Isten országa, világossága, lát és jövendöl. Keserves nehéz jól látni! Jézus sírva fakad, igen, mert kétségbeejtő, kilátástalanul reménytelen amit lát!

Különös könyvet kaptam nemrég az egyik lányomtól, most olvastam el. Egy barbár világról való mese, emberekről és istenekről szóló történet feldolgozása, de sorról, sorra, fejezetről fejezetre olvasva, mindenki számára kiderülhet, Glóm királysága a mi királyságunk, Oruál hercegnő harcai a mi harcaink, isteneik a mi isteneink, lehetőségeik a mi lehetőségeink...

"Világosan láttam, miért nem beszélnek hozzánk nyíltan az istenek, és miért nem fogadjuk el a válaszunk. Amíg az a legbelső, mélyben lapuló szó fel nem fakad belőlünk, miért is hallgassák meg azt a rengeteg csacskaságot, ami szerintünk igazi mondandónk? Hogyan is akarhatnánk szemtől-szembe találkozni, hogyan is provokálhatnánk ki akár egyetlen pofont, míg arcunk nem lesz?" . C.S. Lewis - Míg arcunk nem lesz.

Hányan szomorkodunk, hogy igazságtalanság ért minket, hányan haragszunk, mert rosszat feltételeznek rólunk, hányan sírunk, mert hátat fordítanak nekünk? De vajon minket szerettek, vagy akit mutattunk nekik, s amikor többet láttak ennél, már nem kellettünk? Vagy mikor igazságtalanság ért, nem csupán azért haragudtunk a másikra, mert nem igazolt, nem hízelgett, hanem leleplezett minket? Van arcunk? Látjuk, engedjük látni? Felelhetnek igazul ránk?

Elgondolkodtunk már azon, hogy miért kéne pofont kapnunk?! Vajon készek vagyunk épp a méltán kapottat, jogosnak látni és érezni? Merjük azonosítani arcunkat s a pofonokat? Lehet igazolatlan, fedetlen, rejtetlen önmagunkkal szemtől-szembe találkozni? Ha mernénk, ha mertünk már, akkor tudjuk milyen sírás az, mely szabaddá tehet, attól, ami születésünk óta markába szorítva tart.

Van C.S. Lewis új kötetében egy furcsa, elgondolkodtató megfogalmazás e képtelen szabadulás lehetőségéről. A főhős, Oruál hercegnő elmondja, hogyan próbált más lenni. Ám azzal szembesül, képtelen megváltozni, mert a csúfság, a kudarc oka benne lakik. Ami legyőzi, az benne él, mélységes mélyen, uralkodik rajta, diktál, és nem bír tőle megszabadulni.
"Nem menekülhetsz a holtak országába Ungit elől, mert ő ott is jelen van. Halj meg, mielőtt meghalnál! Utána már késő... én vagyok Ungit! ... - Tényleg létezik Ungit? ...Ungit házába születünk bele. És mindannyiunknak meg kell tőle szabadulnunk.... Mondjuk úgy, hogy a bennünk lakozó Ungitnak ki kell hordania Ungit fiát, és bele kell halnia a szülésbe. Vagyis meg kell változnunk..." C.S. Lewis - Míg arcunk nem lesz

Ki ez az Ungit? Aki vakká tesz a láthatatlanra, süketít az igazságra, gyengít a szembefordulásra, képtelenné tesz a harcra, és másokkal igazol, önmaga felőli álmokat, vágyakat, érzéseket, tetteket, melyeket jónak tart, csak épp megvalósítani nem bír? Ki ez az Ungit? Nevezhetem a lelkemen uralkodó gonosz isteneknek, érezhetem fogva tartó démonoknak, avagy méltatlan magamat őszintén látni nem vágyó kivagyiságomnak, a bennem élő ledönthetetlen bálványnak, de nevezhetem megváltatlan, újjá nem született énemnek is.

NEM ISMERTED FEL AZT AZ IDŐT, MIKOR ISTEN KEGYELMESEN RÁDTEKINTETT!

Itt az idő. Felismerem, vagy nem ismerem fel? Ennyi múlik rajtam. A többi kegyelem. Az is ha látom, az is, ha szembesülök, az is ha sírni tudok a tehetetlenségtől, az is, ha legyőzheti bennem, ami vesztemet okozza, s megszületik bennem a Fiú, és ura lehet szívemnek...

BEMENT A TEMPLOMBA, NEKIFOGOTT ÉS KIŰZTE AZ ÁRUSOKAT, ÉS AZT MONDTA NEKIK: MEG VAN ÍRVA, AZ ÉN HÁZAM IMÁDSÁG HÁZA LEGYEN, TI PEDIG RABLÓK BARLANGJÁVÁ TETTÉTEK.

A templomtisztítás állásfoglalásra kényszerít. Megosztja a templomban jelen lévőket. Lesz aki meghökken, lesz aki háborog. A nyereség reményében árut kínáló, fel kell hogy háborodjon, hisz veszteség éri. Ő nem a bűnösök feloldozásáért van ott, hanem a törvény előírásai szerint áldozattal fizetni (általuk kínált portékát megvenni!) kész emberek pénzéért.

Jézus sír az istentiszteletet pajzsként használó, képmutatás kényszerébe vesző emberek miatt, de szembesít a megváltatlanság következményével, Isten haragjával. Kiűzi a törvények, és "bevett" szokások szerinti jóvátétel eszközeit, árusait, amivel tele van az Isten temploma.

Mi védi, őrzi a hívő embert? (... ti Isten temploma vagytok... I.Kor.3:16.) Miféle istentisztelet van bennünk? Igazi? Vagy adok-veszek, teljesítek-elvárok alapon élünk? Nem a templom, nem az épület a fontos, hanem ami benne van...Jelen lehet Isten országa bennünk? Imádság háza vagyunk, szüntelen kötődésben, hálát adva, élő reménységgel irgalomra szorulva?

Lehet ma is a lelki dolgokat áruba bocsátani? Lehet szokássá ami éltet? Lehet azt éreztetni, hogy ha úrvacsorázol, minden rendben, ha meggyónod bűnödet, meg van bocsátva? A teljesítés tesz szabaddá, vagy az igazi megbánás? Ez ellen, ill. ezért harcolt Jézus. Hisz a farizeusok állították, ők betartják az előírásokat, Jézus szegi meg azokat! Pedig Ő az Atyával való láthatatlan kapcsolatból élt! A farizeusok a törvény és szokás teljesítését láttatták, igazolták.

Egyik reggel olvastam János evangéliumában, s azóta is bennem maradt ez a mondat:
"Aki pedig nem hisz a Fiúban, nem lát majd életet, hanem az Isten haragja marad rajta..." János 3.36.

Sokszor hallottam, nem egyszer idéztem ezt a mondatot, de most először ütött szíven a gondolat, mit jelent ez, mi a súlya, hogy Isten haragja rajta marad az emberen...Sokszor érezzük úgy, mintha Isten nem látná a rosszat, vagy mintha nem érdekelnék az esendők, mintha nem könyörülne, mintha nem lenne rá hatalma... Pedig a válasz ez: Isten haragja rajta marad emberen, világon...? Lehet értünk sírni, lehet felőlünk elhárítani Isten haragját?

Mitől nincs védve az aki nem hisz a Fiúban, a megváltásban, és az újjászületésben? Isten haragjától! Félnie kéne, s nem fél. Jézus látja, és sír. Ma is, ugyanazért. Kereszthalálával érvényes kegyelmet szerzett, ám halála mindaddig vádol, ítél minket, míg ránk nézve érvényessé nem lesz a kegyelem, amit életével szerzett. A felmentéshez, az igazi szabaduláshoz önigazolásra kész lelkünk teljes csődje, halálos ítélete kell!
Tomka Ferenc, paptanár nemrég kézbevett kötete, ( Halálra szántak, mégis élünk) sokféle emléket élményt ébresztett bennem, hisz gyerekkorom idejéről szól a kötet, az ötvenes évek kíméletlen egyházüldözéséről, a besúgó rendszer kiépítéséről, annak alapelveiről, s a velük egyet nem értő osztályidegennek bélyegzettek, illetve a szerzetesek, és az elkötelezetten vallásos emberek megrontásának módszereiről, megfélemlítéséről...

Azt tanították meg saját embereiknek, hogyan kell megrontani, összetörni a beszervezendő ember lelkét. Gyenge pontot kerestek. Ahova üthetnek. Kíméletlenül kihasználták céljaik szerint azt amit megtudtak, amivel azok zsarolhatókká lettek. Az aláírt dokumentum, mint céltábla függött fejük fölött. Ezek az emberek aztán egyre lejjebb csúsztak, különösen azok, akik igazolva is igazolhatatlan gyávaságuk, árulásuk miatt, szüntelen szégyenkeztek...

S mikor már lehetett szabadulni e mocsoktól? Nem bírták elvállalni. Jóvátenni tán próbálták, de meg nem történtté tenni nem lehet. Aki nem vágyik igazán szabadulni a rossztól, amit elkövetett, aki nem éhezi a világosságot, az igazol és igazoltat, ám belevész önmaga ítéletébe. Mert hiába vádolja a kényszerítőket, az erőszakot elkövetőket, megrontott lelkén ez nem segít. Ha nem vállalja nyíltan azok előtt, akiket elárult, akik feloldozhatnák, sötétségben marad.

ÉS TANÍTOTT NAPONKÉNT A TEMPLOMBAN. A PAPI FEJEDELMEK PEDIG, ÉS AZ ÍRÁSTUDÓK, ÉS A NÉP VEZETŐ EMBEREI, EL AKARTÁK ŐT VESZÍTENI, DE NEM TUDTÁK MIT CSELEKEDJENEK, MERT AZ EGÉSZ NÉP CSÜGGÖTT RAJTA ÉS HALLGATOTT REÁ...

Ő ott marad. Ahonnan kiűzte az árusokat. Mert az igazi tanítás valóságos átadás és átvétel. Hely kell hozzá. Tudnunk kell, mi foglalja el bennünk a teret, mi tesz megérinthetetlenné?

Mély megdöbbenéssel olvastam, hogy az egyház, mely tiltakozott, felháborodott a kommunista terroron, a nyolcvanas évek elején megtagadta azt az embert, ( Bulányi György) aki azért került börtönbe, mert kisközösségeket szervezett, éltetett akkor, mikor az tilos volt. Megfosztották papi minőségétől saját, kormányt kiszolgáló fölöttesei. Miért? Hogy mert hibát látni az egyházi szervezetben, a papok viselkedésében, és főképp, hogy merte kimondani!?

Jellemző, hogy a kommunisták nem tettek különbséget a kettő között. Számukra az egyházi keret, a hit és az elkötelezettség egyformán célpont lett. Miért? Nekik a hatalom kellett, ezért az egyházi keretbe bújtak, hogy minden hiteles (fertőző) keresztény elleni lépést igazolhasson.

Amíg a nép a jót akarja, amíg fontosabb számukra Jézus szava, mint a hatalmasoké, addig nem mernek tenni semmit. Mert népszerűek akarnak maradni. A megbecsültségről, a tapsról, a dicsőítők hadáról nem akarnak lemondani. Ahhoz, hogy tehessenek valamit Jézus ellen, árulók, hamis tanuk kellenek, rajtaütés és megfélemlítés. Leghatásosabb ez mind együtt.

Milyen pontosan tudta a kommunista rendszer, hogy működik a nép. Arról tájékoztatott, hogy vallásszabadság van, egyezményeket írtak alá, olyan papokkal, akik érdekből, gyávaságból készek voltak szolgálni ezt a látszatot, és így el lehetett terjeszteni, hogy ellenséges az adott szervezkedés, népellenes, államellenes, kénytelenek kivégezni, vagy börtönbe zárni őket...

Máig érvényes utálatot, nem értést, ellenszenvet hintettek el ilyen módon. Csak a papír, vagy szív szerint elkötelezettek maradtak az egyházban. Akik nem féltek, s akik készek voltak jelenteni. A többiek hitüket vesztették? Átnevelődtek? Kit lehet vádolni? És tudunk értük sírni? Ahogy Jézus sírt a körötte ujjongók, az ölni kész papok, az elöljárók eljövendő veszte miatt?

Hány embert sikerült megrontani? Mi lesz velük? És velünk? Az fáj nekünk, amit kényszerítés hatására, félelemből tettek, vagy az, hogy Isten haragja rajtuk marad, ha képtelenek a rejtőzködési, önigazolási kényszertől megszabadulni? Megronthat minket is az ítélő szerep?

Lehet érvényes az ítélet ellenem? Itt, most, ma. Hogy végre én is BÉKESSÉGEMRE VALÓT nyerjek. Van arcom? Merem látni azt amiért lehet engem elítélni, lehet nekem kegyelmezni?
Nekem, aki igazolok, aki nem tudok magam miatt sírni, mert mindig másokra mutogatok...

Ablonczy Ágnes