ÉS JELEK LESZNEK A NAPBAN, A HOLDBAN ÉS A CSILLAGOKBAN. A FÖLDÖN A NÉPEK KÉTSÉGBEESNEK TANÁCSTALANSÁGUKBAN A TENGERZÚGÁS ÉS A FÖLDINDULÁS MIATT. AZ EMBEREK ELALÉLNAK A FÉLELEMTŐL ÉS RESZKETŐ VÁRÁSÁTÓL ANNAK, AMI A FÖLD EGÉSZ KEREKSÉGÉRE ELKÖVETKEZIK;

Hallottam róla, rég tudom, mégis riaszt, hogy eljön az az idő, mikor semmi se lesz az, aminek látszik, amikor nem lehet többé utat találni az Istenhez. Mert letelik az idő, a kegyelem ideje. Hány ember van, akiért reszkethet szívem? Hogy még ne, ne következzen ez az idő. Amikor már csak ellenünk, és vesztünkre mozdul ebben a teremtett világban minden.

Pár napja egy maroknyi kis csoporttal indultam lelkigyakorlatra. Első nap estére jött a második nap reggele, aztán estéje is... a szó nem ér szívekig, jaj ha én, s még inkább jaj ha többé nem indít, nem terem! És e jaj, egekig ért. Én voltam kevés, mert aztán mozdult, s mozdított, ami mozdítani bír, földhöz ragadtakat. Meddig még?

MÉG AZ EGEK ERŐSSÉGE IS MEGRENDÜLNEK, ÉS AKKOR MEGLÁTJÁK AZ EMBER FIÁT, AMINT ELJŐ A FELHŐBEN HATALOMMAL ÉS NAGY DICSŐSÉGGEL. AMIKOR PEDIG MINDEZEK ELKEZDŐDNEK, EGYENESEDJETEK FEL, EMELJÉTEK FEL FEJETEKET, MERT KÖZELEDIK A TI MEGVÁLTÁSOTOK...

Akkor meglátjuk az Emberfiát... Most mit kéne, hogy akkor majd örülhessünk? Mit látunk? Hétvégén, azon a lelkigyakorlaton, arról beszélgettünk, hogyan találta Saulus, ill. Pál apostol mitől látta szembe jönni Jézus Krisztust. ( Ap. csel. 9.) Miért nem látta addig? Mit látott ez a hithű farizeus, ha istennek tetszőnek tartotta, hogy gyűlölje, üldözze, elfogja Krisztus tanítványait? Igazoló papírt kért a papoktól, arról, hogy teheti, hogy jól lát. Mi kellett ahhoz, hogy mást lásson? Meg kell vakulnia. Ki vagy te Uram? Még csak ennyi, nem látja, nem tudja, azt amit tudott. Ki segít rajta? Akit addig üldözött. Milyen különös. Más lett Pál, vagy csak mást lát, mert lelke azzal töltődött? Lehet velünk mást láttatni, mint amit eddig láttunk? Merjük élni, lépni, amit látunk? Pál élete gyökeresen megváltozik. Nem a tulajdonságai, amit e világra magával hozott. Az használódik másképpen, más irányultsággal. Az irányváltás, a másfelé vezethetőség a jel. Megváltozásának, bizonyosságának irányváltása állásfoglalásra késztet később mindenkit. Azt is, akit eddig üldözött, azt is, akivel eddig egyetértett. Mit látunk?

EGYENESEDJETEK FEL, EMELJÉTEK FEL FEJETEKET, MERT KÖZELEDIK...

Ott, közben második nap délutánján kirándulni voltunk. Hol esett, hol fútt, caplattunk hóban, latyakban, avarban. Aztán az út a megáradt patakon keresztül vezetett tovább. Én úgy dönöttem, itt nem lehet átmenni, megyek feljebb, hátha akad az átkelésre jobb hely. Mikor viszaszanéztem, láttam, ők valami fát szereztek, s egymást segítve át is jutottak. De addigra én messze jártam, és nem fordultam vissza, hiába kiabáltak. De minden hiába, nem volt jobb átkelő. Végül, csak megálltam úttalan, ők túlról, szemközt állva, kezet nyújtottak, átsegítettek.

Abban a pillanatban jött az addig néma mobiltelefonon ( a völgyből nem lehetett telefonálni) egy üzenet számomra. Ahogy elolvastam: Szent templomod felé hajolok, s magasztalom nevedet kegyelmedért... meghökkenve, elgondolkodva indultam tovább az úton. Ezt most miért? Mit kéne értenem? Szólhat nekem ez az ige, amit kaptam? Miért esett olyan nehezemre a visszafordulás? Ki és mi felé hajoltam? De hiszen... Pár pillanat múlva magam elé néztem az útra, s a nevemet láttam belekarcolva a hóba: ÁGNES Nesze neked felelet! Ha ez nem velem történik, azt mondom erre, balgaság, lehetetlen, ilyen nincs!

MONDOTT NEKIK EGY PÉLDÁZATOT IS: NÉZZÉTEK A FÜGEFÁT, ÉS A TÖBBI FÁKAT IS MIND, MIHELYT LÁTJÁTOK, HOGY KIHAJTANAK, MAGATOK IS TUDJÁTOK MÁR, HOGY KÖZEL VAN A NYÁR. ÍGY TI IS, MIKOR LÁTJÁTOK, HOGY EZEK MEGLESZNEK, TUDJÁTOK MEG, HOGY KÖZEL VAN AZ ISTEN ORSZÁGA. BIZONY MONDOM NEKTEK, HOGY E NEMZEDÉK NEM MÚLIK EL, MÍG MINDEZ MEG NEM LESZ. AZ ÉG ÉS A FÖLD ELMÚLNAK, DE AZ ÉN BESZÉDEIM SEMMIKÉPPEN EL NEM MÚLNAK.

Olyan egyszerű és egyértelmű. Amikor a fa virágzik, a fügefa, meg a többi, az a jó idő jele, a nyár ígérkezik bennük, a majdani gyümölcs, az érés ideje. Látjuk, itt e világban, bennünk, körülöttünk mi rügyezik, mi virágzik, mi érlelődik, minek ideje közeledik visszafordíthatatlanul?

Lehet egyértelmű a lélek számára ez a meghasadt világ, a megbomló természeti rend, a lejáratott erkölcsi elvek, az otthontalanság, a céltalanság, az üresség, a hitetlenség... Mi tartja a lelket, mi építi, mi gazdagítja? Hol jut ehhez? Hozzájuthat még? Miénk a lehetőség?

KÖZEL VAN ISTEN ORSZÁGA... félelmetes öröm. Félünk? Örülünk? Észre se vesszük?
Megrendít minket, hogy AZ ÉG ÉS A FÖLD ELMÚLNAK? Látjuk, hogy kimúlófében van a világ? És az Ő BESZÉDEI, hisszük, hogy SEMMIKÉPPEN EL NEM MÚLNAK?

S vajon mit jelent ebben a közelségben, ebben az értelemben, hogy nem szemmel láthatóan jön el, hogy Isten országa közöttetek (tibennetek) van? ( Lukács 17:20-21.) Mit látunk, mit nem látunk? Mit érzünk, mit nem érzünk¸Hogyan lehet bennünk helye bárminek is?

Nemrég olvastam a bővített kiadású Csillagmajor c. kötetben Lázár Ervin vallomását. Rég elhagyta a pusztát, ahol valaha gyermek volt, ahol a szeme a világra nyílt, olykor szorongató a hiány, a szeretteié, s mindazoké, akikkel együtt ott élt. Mehet még oda, miképp tér vissza?

"Ez a ház volt a bizonyosság. A varázsgömb sérthetetlen közepe. Ahol a család sugárzó szeretetében minden a helyére zökkent, semmi karc, semmi leselkedő veszedelem, minden békés, minden kiszámítható... Ez most reggel vagy este? Mit kerestem az elhagyottan álló házban? ... aludtam, igen, a réges-régen semmivé mállott heverőn, és reggel döbbenten láttam, hogy nagy repedések ágaznak szét a falban, a mennyezet és a háztető eltűnt, fektemben látom az eget, szeszélyesen változó alakú felhők úsznak rajta. A felhők, égi vándorok, mindig távoli világok üzenetét hozzák. Bámulod a felhőket, megbillen a tér, az idő."

Hol van ami elmúlt? Hol van, ami miénk lett? Felbukkanhat, mi belénk vésődött? Hogyan? Mikor hírt hall, hogy lebontják Alsórácegrest, felkerekedik, elindult Budapestről, hogy még láthassa. Látta? Mit? Mi fájt? Aztán rájött. Ami egyszer volt, ha volt, bennünk él, elevenít...

"...Leereszkedem, leülök a székre, ránézek a szemben ülőre. Apám. Egy darabig szótlanul ülünk, aztán fölkel, int, hogy menjek vele. A vállamra teszi a kezét, valamit mond, de nem értem, mit... Hogy is mondta? "Ha nagyon távoli, homályos csillagot látsz az éjszakai égen, nézz egy kicsit mellé. Meglátod, fölragyog."

"Nézz egy kicsit mellé..." Ha homályosul egy meglelt csillag, nézz elfelé, a sötét felé is, csak fél szemmel nézz a fény felé. Nézd így, együtt. Ne veszítsd szem elől a magad búját, baját, kevésségét, ha fáj is látni, ami van. Nézd a világot, a végtelen nyomorúságot, az ürességet, tudd mi vesz körül, nézz mellé, hogy fényt láss, érezd mi tiéd, mit kaptál. Mi rá-rámeredünk mindarra, ami körülvesz minket, egyre homályosabban látunk, már azt se látjuk, ami volt és van is. A távolba vesző fény mellé kell nézni, miért, miért se, együtt látni a sötétséget és a fényt, hogy újra ragyogjon, észrevegyük, lelkünkbe világíthasson Isten szeretete, kegyelme.

DE VIGYÁZZATOK MAGATOKRA, HOGY MEG NE NEHEZEDJÉK A TI SZÍVETEK DOBZÓDÁS, RÉSZEGSÉG, VAGY AZ ÉLET GONDJAI MIATT, ÉS HIRTELEN NE JÖJJÖN REÁTOK EZ A NAP. MINT VALAMI TŐR, ÚGY CSAP LE AZ MINDAZOKRA, AKIK A FÖLD SZÍNÉN LAKNAK...

Szokott megnehezedni a szívünk? De hányszor! Amikor meghallottam, hogy Zsuzsa nénink örökre lehunyta szemét, nem jön többé ide közénk, mindjárt az markolt, mennyire hiányozni fog önkéntelen odaadása, töretlen hűsége, derűt sugárzó bizalma... Csak ezután villant az, hogy szegény végre nem szenved a fájós, fekélyes lábával, mert hazaérkezhetett könyörülő urához, oda ahol nincs többé fájdalom, nincs szenvedés. Hiszem, tudom, várom?
Érvényes a szó, a figyelmeztetés, hogy vigyázzunk, olyan könnyen megnehezedik a szívük, olyan könnyű keserűvé lenni, sértettségben maradni, másokra haragudni, a gonoszokat vádolni... Miért könnyebb, mint ellene állni a megejtő sötétségnek? Miért nehezebb Isten felé forduló hittel, bizalommal és reménységgel világosságot vágyva, kegyelme által újra meg újra megszabadulni? Bár sose tudnánk elfogadni a sötétséget, ha készen állnánk eljövetelére.

LEGYETEK ÉBEREK, ÉS SZÜNTELEN IMÁDKOZZATOK, HOGY LEGYEN ELÉG ERŐTÖK KIMENEKÜLNI MINDEZEKBŐL A BEKÖVETKEZŐ NYOMORÚSÁGOKBÓL ÉS MEGÁLLHASSATOK AZ EMBER FIA ELŐTT.

Látom-e amit láthatok, észreveszem-e amit észre kéne vennem, kérem-e szüntelen Istentől, hogy lássam, észrevegyem, ami épp lehetőségként adódik, ott ahol léphetek, mozdulhatok?

Mit jelent számunkra ez, hogy SZÜNTELEN IMÁDKOZZATOK? Azt, hogy állandóan kérjek tőle valamit? Vagy inkább azt, hogy bízzam rá azt, amit megoldhatatlannak érzek, és hogy hittel, reménységgel bízzam rá, és hogy ne maradjon ki életem egyetlen mozdulásából sem?

Beszélgettem valakivel, akinek fiát előbb ismertem, mint őt. Aggódva mondta, nem tudja, hogyan alakul fiának az élete, néhány évvel ezelőtt csalódott, félti, alakulhat-e jól az újabb kapcsolat... Nincs másunk, nincs többünk, - mondtam akkor, mint fohászkodni értük. Este váratlan hírt kapott. Épp erről. Aztán másnap ebédkor, megállt kezében a tál. A fia jött, a párjával.

Rábízunk-e mindent Istenre, ráfelelhet-e a történésekben arra, amit rábíztunk, s betöltheti-e szívünket a csoda, hogy jelen van, szeretete őriz minket, mieinket, nem marad el mellőlünk.
Erőt kapunk kimenekülni, már itt, minden nyomorúságból, s majd ha jön, sokasodik a veszedelem, aki hozzákapcsolt, szüntelen imádkozik, az Vele tele kész lesz, örömmel elébe áll.

Ablonczy Ágnes