|
Újszövetség - Lukács ev. 24 :33-48.
FELKEREKEDTEK, S MÉG ABBAN AZ ÓRÁBAN VISSZATÉRTEK JERUZSÁLEMBE, AHOL EGYBEGYŰLVE TALÁLTÁK A TIZENEGYET ÉS TÁRSAIKAT. EZEK AZZAL A FELKIÁLTÁSSAL FOGADTÁK ŐKET: VALÓBAN FELTÁMADOTT AZ ÚR, ÉS MEGJELENT SIMONNAK! EKKOR ŐK IS ELBESZÉLTÉK MI TÖRTÉNT AZ ÚTON, ÉS HOGYAN ISMERTÉK MEG ŐT A KENYÉR MEGTÖRÉSÉRŐL. AMÍG ŐK ERRŐL BESZÉLTEK, MEGÁLLT KÖZTÜK MAGA JÉZUS, ÉS ÍGY SZÓLT NEKIK: BÉKESSÉG NÉKTEK! EKKOR ZAVARUKBAN ÉS FÉLELMÜKBEN AZT HITTÉK, HOGY VALAMI LELKET LÁTNAK. DE Ő ÍGY SZÓLT HOZZÁJUK: MIÉRT IJEDTETEK MEG, ÉS MIÉRT TÁMADNAK KÉTELKEDŐ GONDOLATOK A SZÍVETEKBEN? NÉZZÉTEK MEG A KEZEMET, A LÁBAMAT, HOGY CSAKUGYAN ÉN VAGYOK; TAPINTSATOK MEG ÉS LÁSSATOK. MERT A LÉLEKNEK NINCS HÚSA, CSONTJA, DE AMINT LÁTJÁTOK, NEKEM VAN. ÉS AMIKOR EZEKET MONDTA, MEGMUTATTA NEKIK A KEZÉT ÉS A LÁBÁT. MIKOR PEDIG MÉG MINDIG HITETLENKEDTEK AZ ÖRÖM MIATT , ÉS CSAK CSODÁLKOZTAK, ÍGY SZÓLT HOZ
ZÁJUK: VAN - E ITT VALAMI ENNIVALÓTOK? ADTAK NEKI EGY DARAB SÜLT HALAT. Ő ELVETTE ÉS A SZEMÜK LÁTTÁRA MEGETTE. MAJD ÍGY SZÓLT HOZZÁJUK: EZT MONDTAM ÉN MINDIG NEKTEK, MÍG VELETEK VOLTAM, HOGY BE KELL TELJESÜLNIÖK MINDAZOKNAK, AMIK MEG VANNAK ÍRVA FELŐLEM A MÓZES TÖRVÉNYÉBEN, A PRÓFÉTÁKNÁL ÉS A ZSOLTÁROKBAN. AKKOR MEGNYITOTTA ELMÉJÜKET, HOGY ÉRTSÉK MEG AZ ÍRÁSOKAT, ÉS AZT MONDTA: ÍGY VAN MEGÍRVA, HOGY KRISZTUSNAK SZENVEDNIE KELL, ÉS HARMADNAPON FELTÁMADNIA A HALOTTAK KÖZÜL. ÉS HOGY AZ Ő NEVÉBEN A MEGTÉRÉSNEK ÉS A BŰNBOCSÁNATNAK EVANGÉLIUMÁT KELL HIRDETNI MINDEN NÉP KÖZÖTT, KEZDVE JERUZSÁLEMEN. TI VAGYTOK EZEKNEK TANÚI.
Ahogy néztem szombaton végzősként ballagó lányomat, láttam benne a sok évvel előtti kislányt, és azt aki felnőtt. Szemem láttára növekedett és változott. Ő az, akit a szívem alatt hordtam, ő az, aki tőlem tanult beszélni, gondolkodni, ő az aki velem fedezte fel a világot, ő az, aki gát nélkül követelte szeretetemet. Mennyire ismerem? És őbenne mivé lett, amiben nőtt? Ami volt, amit kapott azzal mi lett? Mi marad meg? Mennyi minden tűnik és múlik...
Mi eleveníti, mi törli az emlékeinket? Családom egyik tagja jeles évfordulós. Az ő számára kéne most emlékeket eleveníteni. Azt, ami egykor volt, amit mi ketten, együtt éltünk át. Mi maradt belőle? Felidézhető, elővehető? Ami volt megvan? Mi őrződik meg bennünk a múltból? A szívet, lelket melengető, vagy a keserves nehéz? Hogyan volt s van részünk Isten jelenlétében, mi vész el, mi marad miénk abból, amit átéltünk, megértettünk, megtapasztaltunk? Mit tudunk, mit értünk, mit élünk?
FELKEREKEDTEK, S MÉG ABBAN AZ ÓRÁBAN VISSZATÉRTEK JERUZSÁLEMBE, AHOL EGYBEGYŰLVE TALÁLTÁK A TIZENEGYET ÉS TÁRSAIKAT. EZEK AZZAL A FELKIÁLTÁSSAL FOGADTÁK ŐKET: VALÓBAN FELTÁMADOTT AZ ÚR, ÉS MEGJELENT SIMONNAK! EKKOR ŐK IS ELBESZÉLTÉK MI TÖRTÉNT AZ ÚTON, ÉS HOGYAN ISMERTÉK MEG ŐT A KENYÉR MEGTÖRÉSÉRŐL.
Emmausban, a ráismerés csodáját átélt tanítványok szíve megtelik a találkozás örömével, nem is bírnak ott maradni, viszi a lábuk, melynek túláradó szívük diktál, mennek vissza a többiekhez Jeruzsálembe, hogy elmondják, mit láttak, mi történt. Közben azok közül is volt aki megélte a csodát, teret követel bennük a hihetetlen, az újabb bizonyosság, megosztják ujjongó örömüket, érzik, valami változik, ajtó tárul, nyílik előttük, mégis, különös, ahogy a valóságos jézusi jelenlét hat rájuk...
AMÍG ŐK ERRŐL BESZÉLTEK, MEGÁLLT KÖZTÜK MAGA JÉZUS, ÉS ÍGY SZÓLT NEKIK: BÉKESSÉG NÉKTEK! EKKOR ZAVARUKBAN ÉS FÉLELMÜKBEN AZT HITTÉK, HOGY VALAMI LELKET LÁTNAK. DE Ő ÍGY SZÓLT HOZZÁJUK: MIÉRT IJEDTETEK MEG, ÉS MIÉRT TÁMADNAK KÉTELKEDŐ GONDOLATOK A SZÍVETEKBEN?
Miközben róla beszélnek, arról, ami történt, ami örömmel tölti szívüket, egyszer csak ott van. Miért ijesztő számukra, ami történik? Mennyire nyilvánvaló, hogy más valamit megélni, és más a múltbéli élményt magunkban hordozni, feleleveníteni, róla bizonyságot tenni. Hogyan lehet a csodára egészen nyitva maradni, lehet Jézus Krisztus érkezésére nyitottan élni?
Eddig beszéltek róla, de most közvetlenül szólítja őket. BÉKESSÉG NÉKTEK Ara felel, ami bennük ébred. Lehet minket megszólítani? Arra felelni, ami bennünk van? Mi is megijedünk, amikor egészen közel jön, s nevén nevezve szólít, s éreznünk kell, hogy rólunk van szó?
Miért ijednek meg? Miért támad bennük kételkedés? Normális és természetes dolog? A hihetetlenhez és lehetetlenhez így viszonyul a látással, hallással és tapintással tájékozódó ember? Félelmetes a számunkra az ismeretlen tér ajtónyitása, jelenlétének átható érintése. Amit nem értenek. Ami megmagyarázhatatlan. Csakugyan Ő az? Számukra megfoghatatlan.
A kisgyerekek ezt természetesen élik. Miért, miért, miért? Kérdeznek és választ raktároznak. Később átlátni és érteni akarnak, ezért aztán mindent megkérdőjeleznek, vagy elvetnek, és tagadnak. Az ember számára az érthetetlen, a megmagyarázhatatlan, a megfoghatatlanul jelen lévő lehet kezelhetetlen félelmet, bizonytalanságot és kételkedést ébresztő...
PIERRE EMANUEL (Rónay Gyorgy) LÁTHATATLAN
Hogy hívjuk a láthatatlant?
Visszhangzunk rá semmi több
- S megfogni a foghatatlant?
Szavunkon ő fog előbb.
Kék a kékbe vész nem éri
Hullám soha el magát
Lépteinket éj kíséri
Arcunk előtt éjszakák
A tűző fény is fonákját
Világítja meg csupán
Bármily éber mégse lát át
A lélek sem önmagán
Szemem ahogy nézve nézlek
Kő a vízben Ráng a víz
Tükre szétzilálja képed
Arcomat s már zárul is
Öröklét örvény-kutatta
Örvény puszta pillanat
Habod vagyunk eltakarva
Fénylő tisztaságodat.
NÉZZÉTEK MEG A KEZEMET, A LÁBAMAT, HOGY CSAKUGYAN ÉN VAGYOK; TAPINTSATOK MEG ÉS LÁSSATOK. MERT A LÉLEKNEK NINCS HÚSA, CSONTJA, DE AMINT LÁTJÁTOK, NEKEM VAN. ÉS AMIKOR EZEKET MONDTA, MEGMUTATTA NEKIK A KEZÉT ÉS A LÁBÁT. MIKOR PEDIG MÉG MINDIG HITETLENKEDTEK AZ ÖRÖM MIATT,
ÉS CSAK CSODÁLKOZTAK, ÍGY SZÓLT HOZZÁJUK: VAN-E ITT VALAMI ENNIVALÓTOK? ADTAK NEKI EGY DARAB SÜLT HALAT. Ő ELVETTE ÉS A SZEMÜK LÁTTÁRA MEGETTE.
Egészen apró kisfiú volt a legkisebb öcsém, mikor egy rossz mozdulat következtében a nyugágy becsípte, s megnyomorította csepp ujja hegyét. Máig bennem a szorító érzés. Velem, aki akkor otthonunktól távol nyaraltam, levélben közölték a hírt...
Ahogy most mesélem a lányomnak, megdermed. - Most is olyan? - kérdezi. Eddig, ha látta, sem vette észre. - Igen, épp ezért nem zongorázhatott, pedig jó füle volt, zeneibe járt, s annyira szerette volna. Ha majd találkozol vele, meggyőződhetsz róla. A nyoma ma is látható.
Vajon az öcsém mire emlékszik? Miféle valóság számára a régmúlt, e keserves élménye? Vajon ki emlékszik rá elevenebben? Ő aki átélte vagy én aki csak hallottam felőle?
A tanítványok látták a keresztre feszítést, Krisztus halálát, a megtört testet, a benne kihunyó életet, s most itt áll előttük. Kezén és lábán ott a szögek helye, idézi, ahogyan meghalt, de él, tapintható, eleven valóság, jelen van. Vajon tülekednek érte, hogy tapintsák a sebek helyét?
Attól tartok, ahogy lányom sem fog első adandó alkalommal a bizonyosságért nagybátyja kezéért nyúlni, úgy először ők is csak dermedten nézik...
Legyőzte a halált, mely a halandó ember testi életét örökre lezárja, rajta nincs hatalma.
Úgy áll előttük, mintha amit láttak, aminek mind tanúi, mintha meg sem történt volna...
Megnézhetik a kezét, a lábát, a történések nyomait... De az is ellene mond eszüknek...
Lehet megrökönyödnünk a leírtakon, mint ami lehetetlen, lehet okos elméleteket gyártani, miféle testben volt akkor jelen Jézus Krisztus, és ha ott voltak a sebek, és evett is abból, amiből ők, mindez hogyan volt lehetséges? De attól tartok, nincs rá felelet. Nem tudunk rá válaszolni, nincs hozzá megfelelő ismeretünk. Mert nem kaptunk. Szabad ezt tudomásul venni. Hogy nincs rá magyarázat, nem tudjuk, nem értjük. Van ami rejtve marad. Miért?
El kell fogadnunk, földi életünk során csupán részt látunk, töredékes az ismeretünk...
MAJD ÍGY SZÓLT HOZZÁJUK: EZT MONDTAM ÉN MINDIG NEKTEK, MÍG VELETEK VOLTAM, HOGY BE KELL TELJESÜLNIÖK MINDAZOKNAK, AMIK MEG VANNAK ÍRVA FELŐLEM A MÓZES TÖRVÉNYÉBEN, A PRÓFÉTÁKNÁL ÉS A ZSOLTÁROKBAN. AKKOR MEGNYITOTTA ELMÉJÜKET, HOGY ÉRTSÉK MEG AZ ÍRÁSOKAT. ÉS AZT MONDTA : ÍGY VAN MEGÍRVA, HOGY KRISZTUSNAK SZENVEDNIE KELL, ÉS HARMADNAPON FELTÁMADNIA A HALOTTAK KÖZÜL...
Jézus Krisztus azt segíti érteni ami fontos, felidézi, egybefűzi ismereteiket, tapasztalásaikat, azt amit kisgyermek koruktól fogva hallhattak, tanultak, amit a próféták jövendöltek, és azt is, amit ő mondott nekik, míg velük volt, nap, mint nap, és azt is amit szenvedésén és halálán keresztül láthattak beteljesedni... Hogyan hangzottak az egykori ígéretek, jövendölések?
"Prófétát támaszt atyádfiai közül Istened az Úr..." V. Mózes 18:15.
Így történt? Teljesült? Milyen félelmetes erő, hatalom, mely átível az emberiség történetén?
"Gúnyolódnak rajtam, mind akik látnak, ajkukat biggyesztik, fejüket csóválják. Az Úrra bízta magát, mentse hát meg őt, szabadítsa meg, hisz kedvelte" Zsoltárok 22:8-9.
Rá kell ébredni a tanítványoknak, hogy ők is értetlen szívvel álltak a történések közepette...
"Mert egy gyermek születik nékünk, fiú adatik nekünk, és az uralom az Ő vállán lesz, hívják nevét Csodálatosnak, Tanácsosnak, Erős Istennek, Örökkévalóság Atyjának, Békesség Fejedelmének. Uralma növekedésének nem lesz vége..." Ézsaiás 9:5-6.
Lám felbukkan az a jövendölés is, mely szívük és reményeik szerint való, amit úgy vártak...
"Megvetett volt és emberektől elhagyott, fájdalmak férfia, betegség ismerője. Eltakartuk arcunkat előle, megvetett volt, nem törődtünk vele. Pedig a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta. Mi meg azt gondoltuk Isten csapása sújtotta és kínozta. Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az Ő sebei árán gyógyultunk meg. Mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok, mindenki a maga útját járta. De az Út őt sújtotta mindnyájunk bűnéért..." Ézsaiás 53.
Hogyan lett út, miképpen teljesültek a próféciák? Megvetés, szenvedés, elhagyattatás...
Íme, ami fontos: úgy élt, úgy halt, úgy támadt fel ahogy ígérte, ahogy megjövendölték felőle. Összeilleszti az összeilleszthetetlent, lehetőséget láttat, látást ajándékoz az övinek. Mert csak általa van út istenhez. Övé az út, az igazság és az élet. A hozzátartozásban nyílik út.
AZ Ő NEVÉBEN A MEGTÉRÉSNEK ÉS A BŰNBOCSÁNATNAK EVANGÉLIUMÁT KELL HIRDETNI MINDEN NÉP KÖZÖTT, KEZDVE JERUZSÁLEMEN.
MEGTÉRÉS... Kinek mell megtérni? Hogy van megírva Ézsaiás könyvében? A mi vétkeink miatt... mindnyájan tévelyegtünk... mindenki a maga útját járta...mindnyájunk bűnéért... Nincs kivétel, nincs akinek ne lenne szüksége megtérésre, bűnbánatra és bűnbocsánatra!
EVANGÉLIUM, örömhír ez számunkra? Kinek a számára? Csak a magukat elég jónak, vagy másoknál jobbnak tartók számára sértő, hogy meg kell térni. Annak evangélium, örömhír, aki érzi rabságát, tehetetlenségét, bűneinek terhét, és feloldozásra, szabadításra vár...
TI VAGYTOK EZEKNEK TANÚI...
Miféle tanúk a tanítványok? Mindent láttak ami fontos? Van módjuk érteni, hogyan és miképpen van út? Valóságos számukra? Miképp tanúskodnak róla? Mit jelez félelmük, ijedtségük?
És mi? Mi lenne velünk, ha egyszer, úgy, mint a tanítványainak elénk állna, miközben róla beszélünk, felőle bizonykodunk? Mi van jelen az életünkben? A megtérés szükségessége, mint út? A valódi bűnbánat, mint lehetőség? A bűnbocsánat, amit elnyertünk, s újra meg újra rászorulunk? Élünk, vagy csak tudunk az életről? Meghalunk a bűnnek, vagy csupán az Ő halálát tudjuk? Hallottunk feltámadásáról, vagy csak beszélünk róla? Új életet nyertünk, vagy csak tudjuk a lehetőséget? Miről szól, miről tanúskodik az életünk?
MARIE UNDER A SZÜLŐK BIBLIÁJA
Zizegő lapjait forgattam elégszer,
közben egy-egy szó felizzott, mint ékszer,
ha szomorú voltam, vagy ha vidám.
Szemembe ívódtak, szívemre simultak
s mindig találtam hozzájuk újat:
sugárként fénylett sor sor után.
Kinek szeme és ujja e szürke
sorokat bogozgatta betűzte,
mindketten túlléptek e földi körön.
Mégis, mégis az Írásra hajolva
lelkem mintha mellettük volna:
nekem nyitott ajtó ez a könyv.
Ide száradt könnyük - szívük mire vágyott:
ide, e sárgult lapokba szivárgott,
ide hordtak fájdalmat, örömet.
De több volt a gond, a felkavaró baj:
ideleng a lapokról egy-egy suta sóhaj,
fojtott láng - kimondott szó sosem lett!
Itt forrt egybe a mával a holnap,
a felkelő s a leáldozó nap,
születés s a halál, hajnak meg az éj.
A vöröslő fényt és fekete árnyat,
szakadék mélyét, csúcsok magasát csak
e sorok kötik össze, mint csat meg a szíj.
Jeleket látok, cseng a kopár szó,
párbeszéd, szájból szájba parázsló,
azzal, ki oly nagy s titokkal tele.
Ide szállt le a megnyílt egekből,
jelenléte meg innen dereng föl -
az emberben ott van az Isten gyökere.
Itt minden oly ősi mód bizonyos volt,
a betűk acélból, a szavak vasból,
bátrabban kelt fel innen a homlok.
Emelte a lelket, mint madarat szárnya
még a sír fölé is eleven vágya -
az alku örök időkre szólott.
Kemény hit, kősziklából való hit,
az ősökből árad s hullámaiból mint
választóvízből lépek elő.
A kárpitot ki hasította szét ott fenn?
Szent berekben járok, hol áldoztak értem:
megszáll nagy, törhetetlen erő.
Kiknek szeme és ujja e szürke
sorokat bogozgatta, betűzte,
mindketten túlléptek e földi körön.
Mégis, mégis az Írásra hajolva
lelkem mintha mellettük volna:
tárt ajtó, hozzájuk visz e könyv.
Megnyithatja elménket, hogy értsük az írásokat? Mi az amit tudunk, és mi az amit élünk? Mit ér nekünk mindaz, amit hallottunk, láttunk, tapasztaltunk? Hozzáérhet az életünkhöz, magunkra ismertethet, nevünkön szólíthat minket?
Ablonczy Ágnes
|
