 |
|
Czövek Tamás:
ZENE ÉS IDENTITÁS
A Parókia-honlap az utóbbi hetekben vitának adott otthont a református gyülekezeti éneklésről. A vita mindeddig jórészt a zene körül forgott: mi a jó, értékes, maradandó egyházzene és mi nem. Magam nem lévén zenész, az itt következő hozzászólásban nem kívánok azzal a kérdéssel foglalkozni, egy zene vagy ének mennyiben értékes vagy értéktelen, sem hogy református vagy dogmatikai-teológiai szemszögből mikor találtatik nehéznek vagy könnyűnek. Ezeket az "objektív" kritériumokat a korábbi cikkek több-kevesebb sikerrel érintették. A gyülekezeti éneklés kérdését az alábbiakban igyekszem néhány új szemszögből vizsgálni. Ha ui. jól látom, néhány nem elhanyagolható kérdést az eddigi vita egyáltalán nem, vagy alig érintett. Ezek a kérdések inkább szubjektívak, s részint ezért is maradtak idáig figyelmen kívül.
Mivel zenével kapcsolatos, az ének, beleértve a gyülekezeti éneklést is, óhatatlanul érzelmi tevékenység, s mint ilyen érzelmi kötődést feltételez és eredményez. Ez az egyik érintetlenül hagyott terület. A másik szempont szorosan kapcsolódik ehhez, ez pedig személyiségünk, identitásunk kérdése: Milyen környezetben találjuk meg magunkat? Hol érezzük magunkat otthon? Hol tapasztaljuk úgy, hogy komolyan vesznek, elfogadnak? Az érzelmi tényezőről és személyiségről tett néhány általános megfigyelés után röviden kitérek a nyelv és misszió kapcsolatára, mely az előzőekből szükségszerűen következik, mielőtt a "végső zene" ekkléziológiai összefüggéseit érinteném. Végül pedig, a nem hagyományos, "gitáros" zene rokonságot mutat a popkultúrával, ill. sokak szemében a kettő egyazon kultúra, ezért annak az egyház általi fogadtatása is megér egy mesét. A teljesség igénye nélkül tanulmányomat néhány javaslattal fogom zárni.
Az érzelmi tényező
Ha igaz a megfigyelés, miszerint a zene énünk legbensőbb, legrejtettebb részeivel köt össze, akkor a zene sokkal személyre szabottabb és szubjektívabb, mint gondolnánk. S ezért a művészetek közül talán a leginkább s legegyoldalúbban hat érzelmeinkre. Ha ezt a hatást nem is értjük, tetten érhetjük kedvenc zeneművünket hallgatva, mint ahogy akkor is, amikor számunkra élvezhetetlen zenébe ütközünk.
A fentiek alapján ebben az összefüggésben némileg céltévesztettnek tűnik jó és rossz, igényes és igénytelen zenéről beszélni. Ezzel nem ezen kategóriák létjogosultságát akarom tagadni, pusztán a vita ezen kategóriákra való korlátozását. Hadd világítsam meg egy személyes példával, ezt hogyan értem. Hosszú eszmélődés és magamra találás során ébredtem tudatára, miért szeretem azt a kevés rockzenészt, akit szívesen hallgatok szemben pl. a punk- vagy technózenét játszókkal*. Azonban mindmáig nem tudok számot adni arról, miért szeretem a barokkot jobban a romantikánál, vagy bizonyos zeneműveket más, esetenként közkedveltebb daraboknál. Ám ezek után botorság lenne azt állítanom, hogy Bob Dylan és Tracy Chapman a rockzene netovábbja, vagy Brahms és Liszt nyomába sem ér Vivaldinak és Corellinek. És bár szeretném, ha másként lenne, ezen meggondolásból nem próbálom lányomnak bizonygatni, Britney Spears-t hallgatni az eredendő bűn fényes bizonyítéka - jó esetben végighallgatna; rossz esetben - csak azért is! - Britney társasága Madonnáéval bővülne. (Elnézést a Spears- és Madonna-rajongóktól.)
Zenei ízlésünk nem több és nem kevesebb: ízlés dolga. Jórészt. Nem állítom, hogy ezt nem lehet formálni, sem, hogy nincsenek igényesebb és igénytelenebb, értékesebb és értéktelenebb zeneművek és -irányzatok, még csak azt sem gondolom, hogy kopernikuszi felfedezésre jutottam volna az iménti megállapítással. Legfeljebb megfogalmaztam valamit, ami mindannyiunk számára többé-kevésbé világos. Ennek a megfigyelésnek azonban fontos következményei vannak. Az egyik ilyen következmény személyiségünkkel kapcsolatos.
A személyiség
Amikor a 80-as évek közepén teológusként katona voltam, hónapokig nem mehettem templomba, s ez hiányzott. Mivel a keresztény hit személyiségem része lett, a laktanya zárt világában két szál kapcsolt a református istentisztelethez, ami hitemet és személyiségemet megalapozta: a Biblia és a "fekete" énekeskönyv. S amíg a Bibliát tudtam használni, gyülekezet híján az énekeskönyvet nem sikerült ilyen mértékben.
Ugyanitt római katolikus teológus barátainkkal titokban összejártunk zsolozsmázni. A zsolozsmázással szembeni idegenkedésem nem teológiai természetű volt, hanem - most már világos - érzelmi. Egyszerűen hozzájuk az állt közelebb, hozzánk a "fekete" énekeskönyv - mert egyikünk azon, másikunk ezen nőtt fel. Személyiségünk kibogozhatatlan, tudattalanba nyúló gyökerei más-más énekhagyományokhoz kötik vallásos nevelésben részesült énünket. Ezért szintén meglehetősen ideologikus lenne azt az egyetemes következtetést levonni, hogy az egyik énekhagyomány zeneileg vagy teológiailag értékesebb, míg a másik értéktelen. Mindez azonban szorosan kapcsolódik személyiségünk kérdéséhez.
Hogy milyen zenét érzünk a magunkénak, azaz milyen zenével azonosolunk, messzemenőkig személyiségünktől, identitásunktól függ és viszont. A személyiség kialakulásában számtalan tényező játszik szerepet: a zenedarabok, amiket csecsemőként, kisgyerekként hallgattunk, amiken felnőttünk, amiket a szűkebb vagy tágabb társadalom, osztálytársak és barátok ízlése és elvárása, divathullámok és személyes élmények formáltak. A Szózat-ot ezért énekeljük szívesen, nem pedig tudatosított esztétikai értékei miatt.
Ezért akár tetszik, akár nem, az ifjabb nemzedék nem dogmatikai, még csak nem is "objektív" esztétikai szempontok alapján fog dönteni az éneklés kérdésében, hanem elsősorban érzelmi és identitásukkal kapcsolatos szempontok szerint. Ez természetesen az idősebb nemzedék tagjaira is igaz, akik ha nem is vallják be, ugyanúgy identitásukat érzik veszélyben, s nagyobb részt ezért ellenzik a nem hagyományos éneklést. Ezek után azzal a kikötéssel várni "tárt karokkal" egy nemzedéket a templomba, hogy személyiségüket, identitásukat hagyják a templomküszöbön, aligha lesz eredményes. Ez viszont felvet egy újabb kérdést, a misszió kérdését.
Nyelv és misszió
A missziónak annyi összetevője van, hogy nem csoda, a missziológia csak az utóbbi évtizedekben vált bevett teológiai tudományággá. Vizsgálódásaimat egy szempontra kívánom korlátozni, s ez a nyelv. Személyiségünk egyik meghatározó eleme a nyelv, amit beszélünk. Ezzel nemcsak misszionáriusok és Biblia-fordítók szembesülnek, hanem mindenki, aki hatékonyan akarja továbbadni az evangéliumot, így énekszöveg-írók is.
A vitában megjelent cikkek több példát hoznak, amikor a "fekete" énekeskönyv egyik-másik énekszövege, kifejezése a mai fülnek érthetetlen vagy értelmetlen. A példák sorát nem akarom szaporítani. Érdemes a másik oldalról is néhány elrettentő példát említeni. Jézust/Istent "haver"-ként megszólítani nemcsak megbotránkoztató, hanem teológiailag is megalapozatlan. Ugyanígy Jézust az angol "felemelheti" (lift up, a "dicsőít" értelemben), a magyar nyelv azonban ezt a kifejezést legfeljebb a János 12:32 értelmében használja: "Én pedig, ha felemeltetem a földről, magamhoz vonzok mindeneket." Egy ilyen tükörfordítás tehát nem egyszerűen anglicizmus, sokkal inkább a nyelv megerőszakolása, ami megnehezíti vagy egyenesen lehetetlenné teszi sokak számára, hogy azonosuljanak az énekkel és annak tartalmával.
Részben ide tartozik, hogy Jézust királynak nevezni egy alkotmányos demokráciában egészen más, mint egy alkotmányos monarchiában: nehezebb gondolatban azt a metaforikus kapcsolatot megteremteni, ami egy monarchiában kézenfekvő. Rosszabb esetben pedig a "király" szót a mai köznyelvi használat következtében "klassz, sirály" értelemben értjük, ami a Megváltóra értve legalábbis meghökkentő. Ez a metafora nehéz feladat elé állítja az énekszöveg-írókat, de meggyőződésem, hogy a szélsőségek között van járható út, valószínűleg több is.
Ebben az összefüggésben fontos arra emlékeztetni, hogy a reformáció egyik döntő felismerése a nemzeti nyelv jelentősége volt: nemzeti nyelvű Biblia-fordítások, nemzeti nyelvű énekek és nemzeti nyelvű istentisztelet nélkül az egyházi megújulás elképzelhetetlen volt a reformátorok programjában. Ezzel az igehirdetés és a gyülekezeti éneklés nyelve a gyülekezet nyelve lehetett egy érthetetlen nyelv helyett. Azaz a teológiai kérdés (pl. sola scriptura) szorosan kapcsolódott egy kulturális kérdéshez (hogyan érti meg a gyülekezet a Szentírást) - nyelv és misszió összetartozott.
Hogy énekeskönyvi énekeink nagy hányada az idősebb nemzedék nyelvén szól-e, nem tudom, az azonban biztos, hogy az énekszövegek kifejezései, nyelv- és alaktana alapján nem a 21. századi magyar társadalom által beszélt nyelv (a példákat ld. az előző cikkekben). Ennek következtében sok fiatal érezheti úgy, a gyülekezeti istentiszteleten énekelt énekek, vagy legalábbis jó részük, nem az ő énekeik. Tapasztalataim szerint ez nemcsak azokra igaz, akik nem vallásos háttérből származnak. Ez a "nyelvi szakadék" döntő ok lehet abban, hogy a fiatalabb nemzedék idegennek érzi magát istentiszteleteinktől és istentiszteleteinket magától, s hogy inkább olyan gyülekezetekhez vonzódik, melyeknek nincsenek olyan kötött hagyományaik, és amelyek nyitottabbak a gyülekezeti éneklés kérdésében.
"Végső zene" és ekkléziológia
Oswald Spengler a múlt század elején alkotta meg nagyszabású művét, A Nyugat alkonyá-t, mely sok helyen, így a náci Németországban is a konzervatív politikának és világnézetnek az ideológiai megalapozása, ill. a tekintélyelv kiáltványa lett. Spengler egy helyütt ezt írja:
- Egyetlen késői szobrász sem tesz szert nagy jelentőségre abban az értelemben, ahogyan Rembrandt és Bach, s belátjuk, hogy bár vannak ügyes és ízléses produktumok, ám egyetlen műről sem gondolható el, hogy rangját tekintve méltó párja az "Éjszakai őrjárat"-nak vagy a "Máté passió"-nak, s hogy ezekhez hasonló módon tárja fel az emberiség egészének mélységeit. (I/394)
Ha ez és az alábbi idézet óhatatlanul ki is van ragadva eredeti összefüggéséből, Spengler megállapítása, mely az egész mű egyik tétele, nyilvánvaló: a festészet csúcsát Rembrandt barna tónusai jelentik, a zenetörténet pedig Bach után hanyatlani kezdett. Nem igényel zene- és művészettörténeti tanulmányokat, hogy belássuk, az "Éjszakai őrjárat" előtt és után is születtek nagyszerű festmények, s bármennyire csodáljuk is a "Máté passió" emberi mélységeit feltáró harmóniáit, objektív kritériumok híján lehetetlen bármilyen művet a zeneirodalom csúcsának tekinteni. Így nehezen szabadulunk a gyanútól, hogy Spengler utólag keresett "objektív" igazolást saját ízlése igazolására. Ez az egyik baj. A másik pedig, amiért egy lexikon (The Cambridge Biographical Encyclopedia) méltán nevezi Spengler művét prófétikusan morbidnak, hogy Spengler morfológiájából ideológiai és politikai program lett. Hitler rendszere dekadensnek bélyegzett minden művészetet, mely a nemzeti szocializmus esztétikai ismérveit nem viselte magán. S ez a művész számára a hitleri Németországban végzetes következményekkel járt.
Néhány oldallal később az eredetileg matematikus Spengler erre a következtetésre jut:
- Lehetségessé vált egy matematikai szabatosságú tiszta szimbolika; ezt jelenti a "Kánon", Polükleitosznak az emberi test arányairól szóló írása s párja, "A fúga művészete" és a "Jól hangolt zongora" "kortársától", Bachtól. A tiszta forma világosságát és intenzitását illetően ez a két művészet nyújtja a legtöbbet és a legvégsőt. (I/451)
Ezek Spengler talán legárulkodóbb sorai. Eltekintve attól, hogy Polükleitosznak és Bachnak aligha jutott eszébe "egy matematikai szabatosságú tiszta szimbolika" célkitűzése, nem beszélve a "tiszta forma világosságáról és intenzitásáról", kérdés, nyújthatja-e bármely művészet "a legtöbbet és a legvégsőt." Még ha a művész szándéka maradandót, újat alkotni is, más dolog ezt célul kitűzni, és megint más egy művészeti korszakról, irányzatról vagy művészről programként megállapítani. Ezzel ui. egyszersmind azt is kijelentjük, hogy a többi alacsonyabb rendű, használhatatlan. Ez pedig nemcsak ideologikus, hanem a többire nézve megalázó és kirekesztő. S ezzel a tárgynál is vagyunk.
A vita során hangzott el olyan vélemény, hogy egyházzene csak jó vagy rossz, elfogadható vagy elfogadhatatlan lehet, s a nem hagyományos, "gitáros" énekek, ahogy vannak, értéktelenek, az értékválság és igénytelenség jelei. Ebben az esetben nem is az a döntő, hogy mint minden általánosítás, ez is hamis, hanem a fentiek fényében és Spengler hasonló szándéka miatt a végső zene meghatározására tett kísérlet válik gyanússá. Móra Ferenc Spengler-kritikájában szellemesen jegyzi meg, hogy "egyikünket se gyúrták se tiszta kaolinból, se csupa tapasztóföldből, elegyes agyagból vagyunk mindannyian" (396). S ez mutatis mutandis a gyülekezeti énekekre és énekszerzőkre is igaz.
Emellett ha a református éneklés okán értéktelennek és igénytelennek lehet címkézni mások számára értékes zenét, azzal óhatatlanul kirekesztünk. És itt van a kutya eltemetve. Mert ettől a ponttól a vita azok számára, akik kirekesztve érzik magukat, legalább annyira ekkléziológiai kérdés, ha nem jobban, mint esztétikai, világnézeti és dogmatikai. E vitának a tétje ui., amint az implicit vagy explicit módon meg is fogalmazódik: Ki és mi református? Kinek, minek van, és kinek, minek nincs helye az egyházban? Amelyek nem mellékes kérdések, ám a "nem hagyományos" nemzedék gyakran érzi úgy, hogy a szereposztás megkérdezésük nélkül és előre megtörtént. Noha ők is meg vannak keresztelve, konfirmáltak, egyháztagok, gyülekezeti, istentiszteleti kérdésekbe nincs beleszólásuk, és ha nem alkalmazkodnak, hamar a gyülekezeten kívül találják magukat. Posztmodern korunkban a kirekesztettek érthetően gyanakvással tekintenek a hatalom birtokosaira, akik ezeket a kérdéseket ilyen módon teszik fel.
Bocsáttassék meg nekem, hogy itt egy rockzenésztől idézek. Bob Dylan egy korai számában ("The Times They Are A-Changin'") így énekel:
Come mothers and fathers
Throughout the land
And don't criticize
What you can't understand
Your sons and your daughters
Are beyond your command
Your old road is
Rapidly agin'
Please get out of the new one
If you can't lend your hand
For the times they are a-changin'
Ami nyersfordításban nagyjából így hangzik:
Jöjjetek anyák és apák
Az ország minden sarkából
És ne bíráljátok
Amit nem tudtok megérteni
Fiaitok és lányaitok
Már nem engedelmeskednek nektek
A régi út melyen jártok
Gyorsan öregszik
Szíveskedjetek az újnak helyet adni
Ha nem tudtok segédkezet nyújtani
Mert az idők bizony változnak
A nemzedéki feszültségek kialakulásáért Dylan az idősebb nemzedéket terhelő felelősségnek és a fiatalabbak iránti megértés szükségének ad hangot. Ha valaki egyetért Dylan-nel, azért teszi, mert hasonlóképpen ítéli meg a nemzedéki ellentétek okait. Ezért azon fiatalok gondolkodását és érzésvilágát jól kifejezi Dylan, akik hasonlóképpen bírálva érzik magukat olyanok részéről, akik nem értik meg, s ezért kirekesztik őket. Aki pedig nem ad igazat Dylan-nek, feltehetőleg azért teszi, mert "végsőt" akar alkotni, s a más véleményen levőkre, fiatalokra és "nem hagyományosokra" hárít minden felelősséget.
Bob Dylan műve azonban túlmutat magán: a popkultúra kérdésköre felé. "Mert az idők bizony változnak." De hogyan viszonyul a változó időkhöz egyházunk?
Popkultúra és egyház
(Az itt következő gondolatok a popzenével egy kalap alá vett "nem hagyományos" egyházi zene társadalmi szerepét is igyekeznek megértetni. Kevésbé szorosan tartozik érvelésemhez, ezért ez a szakasz átugorható.)
Ha magyar reformátusként Bob Dylan-re hivatkozni nem is tűnik hálás dolognak, egy párhuzam miatt kézenfekvő. Egyházunk fiataljai társadalmunk fiataljai is, két kultúrának tagjai. Hogy a társadalom mit tesz annak érdekében, hogy az az ő életterük is legyen, nem ide tartozik. Viszont református egyházunk tagjaként felelősséget érzek azért, hogy református fiataljaink otthonra találjanak egyházunkban, ne pedig állandó bírálatba, meg nem értésbe, kirekesztésbe ütközzenek.
Popzenéről szóló tanulmányában Reinhard Flender és Hermann Rauhe (32-34) az olasz társadalomtudós, Francesco Alberoni tételére támaszkodva igyekszik megérteni a popkultúra társadalmi működését. Alberoni Movimento e istituzione (Mozgás és intézmény; 1981) c. műve a társadalom kollektív mozgásainak jelenségével foglalkozik, melyek végső esetben forradalomban tetőznek. Alberoni a következőképpen érvel. A társadalom kollektív mozgásának minden szakaszában olyan magatartásszabályokat dolgoz ki, melyeket strukturálisan állandó törvényszerűségek határoznak meg. A társadalom folyamatosságát az intézmények szavatolják, s egyúttal egy viszonylag merev keretbe foglalják. Az intézmények azonban nem örök természeti törvények, hanem történetileg kialakult szabálykódexek, melyek idővel elhasználódnak, akár mert egy növekvő társadalmi réteget az intézmények már nem képesek magukba fogadni, akár mert az intézményesített élet szabályozottsága az egyén vagy a tömegek igényeit megfojtással fenyegeti. Alberoni rámutat a kontinuitás és diszkontinuitás dialektikájára, mely minden társadalom működését megszabja. Ekkor következik be a lázadás, mely a forradalom megkezdéséhez adja meg a jelt: a fennálló intézményeket lerombolják, hogy aztán újakat emeljenek. Ám nem minden lázadás vezet forradalomhoz. Az intézmények általában ellenállnak a lázadásoknak, aminek következménye a spontán módon kifejezésre juttatott igények elfojtása.
Ebben a kényszerhelyzetben minden társadalom "para-intézményeket" hoz létre, melyeket szubkultúraként bizonyos fokig megtűr. A szubkultúra szerepe az, hogy a hivatalos kultúra által megszabott tabuk és szabálygyűjtemények következtében szükségszerűen keletkezett elfojtások által termelődött túlnyomást amolyan szelepként kiengedje. Ezek az "ellen-intézmények" megfelelnek az ember mélyen gyökerező diszkontinuitás iránti igényének. "Mini-lázadásokról" van tehát szó, melyek az uralkodó társadalmi rend tabuiból, előírásaiból és törvényeiből álló kódexnek olyan területeken mondanak ellent, melyeket a tekintélyek nemigen tudnak ellenőrzésük alatt tartani. Ha ez olyan feltételek mellett történik, melyeket a hivatalos kultúra eltűr, akkor az a félig-intézményes szubkultúrát hallgatólagosan és kollektív módon felhasználja. Tekintélyelvűségének fokától függően minden társadalom többé vagy kevésbé intézményesített "szeleprítusokat" fejleszt ki, mint pl. a bacchanáliák és karneválok. Ám ugyanez lehet a szerepe a hétköznapok során az olyan mini-intézményeknek, mint a vicc, a színház, vagy a kábítószerekkel, zenével, tánccal elért tudaton túli állapot. Ezek "túlnyomásszelepként" a lélek működését hivatottak szabályozni.
Az elmúlt száz esztendő fejlődése, állítja ezek után Flender és Rauhe, válságokkal terhes átmeneti időszakokban bővelkedett, melyek különösen is a falusi népességet és a kispolgárságot szakították ki hagyományos környezetéből. Az ipari és társadalmi forradalom, túlnépesedés, megélhetési gondok következtében emberek milliói adták fel önként vagy kényszerből hagyományos életterüket. Ezeket a változásokat egy társadalmi elit irányítja. A szálak vállalkozók, tudósok, üzletemberek és politikusok kezében vannak. A népesség többsége tehetetlenül, ijedten és tudatlanul áll velük szemben, s politikai vezetőkre igyekszik támaszkodni, mert azok a társadalmi intézmények, melyek az egyénnek hagyományosan védelmet biztosítottak, felbomlóban vannak. Ide tartozik a faluközösség és a királyság intézménye, de ugyanígy a vallási intézményekhez való kötődés is lazul. Az iparosodás, városiasodás, szekularizáció és demokratizálódás a tömegeket társadalmi és szellemi űrbe taszítja.
Így alakul ki a popzenének leginkább kedvező társadalmi közeg. A popzene gyorsan "készíthető", a kor égető szükségeire azonmód reagál, és megkapó dallamokkal és erotikus álmokkal fűszerezetten űzi el az emberek szorongásait. Amíg a komoly- és népzenét évszázados hagyományok határozzák meg, a popzene mindig ott sikeres, ahol társadalmi rétegek elvesztették vagy elvágták hagyományos kulturális gyökereiket, és új társadalmi és szellemi kötődés még nem alakult ki.
Ha tehát a popkultúra/popzene viszonylag új kulturális jelenség is, nem más, mint szelep, s mint ilyen egy ősrégi és minden társadalmat kísérő társadalmi jelenségnek csak egy 20. századi megnyilvánulása. A popzenét átkozhatjuk, törekedhetünk kiirtani, de ha Alberoninak, Flendernek és Rauhénak igaza van, a társadalmi "szelep" szerepét mindig ellátta valami, s ezen változtatni nem áll módunkban.
A popkultúrán belül a rockzene, különösen is a kezdeti 60-70-es években, a tekintélyelv és a hagyományos értékek elleni radikális társadalmi és politikai tiltakozás eszköze volt. Noha mára ez a szerepe háttérbe szorult, s a kezdeti lelkesedést kiábrándultság váltotta fel, a popzene nagyobbrészt még mindig a társadalmi tabuk és törvények elleni kultúraként működik. Egy kultúra, így a popkultúra sem Isten országa: Krisztus megváltására éppúgy, netán még jobban szüksége van, mint értékesebb és igényesebb kultúráknak. Ám ha tekintélyelvű módon próbálunk hatni az ennek a kultúrának hatása alatt élő gyermekeinkre, csak az őket tápláló kultúra talaját öntözzük.
Nem gondolom, hogy egyházunkat a '68-as diáklázadásokhoz vezető társadalmi feszültségekhez hasonló ellentétek jellemeznék. Az azonban kétségtelen, hogy feszültségek vannak. Emiatt azonban még nem kell kétségbe esnünk: feszültségek minden közösségben keletkeznek. Az egyházunkban jelentkező feszültségek részint abból fakadnak, hogy a fiatalabb nemzedék a legtöbb gyülekezetben nem sok lehetőséget kap az érvényesülésre; hogy a szocializmus időszakához képest megváltozott társadalomban és kultúrában gyakran még a hagyományos módon próbáljuk megszólítani a fiatalabb nemzedéket; hogy a nem "hagyományos módokat" sokszor gyanakvással fogadjuk; s hogy mindennek következtében a fiatalabbakat nem sikerül elérnünk.
Néhány javaslat
Angliai ösztöndíjas éveim alatt a közeli anglikán gyülekezetbe jártam istentiszteletre. A gyülekezet az istentiszteleti éneklés kérdését pragmatikusan közelítette meg. Mint az anglikán gyülekezetekben, itt is használták a maguk "fekete" énekeskönyvét, ám mellette ugyanígy helyet kapott egy másik hivatalos egyházi énekeskönyv is, mely már megjelenésében sem fekete volt: a gyűjtemény jórészt az utóbbi 20-30 évben keletkezett énekeket tartalmazta. Ezen túl énekeltünk kivetített énekeket is, olyanokat, melyek egyik kiadásban sem szerepeltek. Ha hagyományos énekeket énekeltünk (pl. zsoltárokat), a kántor az orgonán kísérte, ha újabbakat, zongorán, esetleg a kántor helyett kisebb gitáros együttes vezette az éneklést. Nem véletlenül, a gyülekezetben minden nemzedék megfelelő arányban volt jelen, senki nem érezte magát kirekesztve.
A Budapest-Gazdagréti gyülekezetben hasonló tapasztalataim vannak. Noha az új templomban nincs orgona, az istentiszteleten "fekete" énekeket éppúgy éneklünk, mint nem hagyományosakat. Az éneklést hangszeres zene (gitár, gordonka, fuvola) vezeti. A gyülekezet összetétele nagyjából a gazdagréti lakótelep és környéke társadalmi és nemzedéki mintája. Ha a gyülekezet tagjaiként nem is gondoljuk, a gyülekezet tökéletes volna, s az éneklésen/énekeken nem lehet javítani, idősek és fiatalok együtt és örömmel vesznek részt Isten dicsőítésében.
Az elkezdődött vita mindenképpen üdvözölendő, és őszintén remélem, hogy gyakorlati következményei lesznek. Mivel az eddigi vitában egyoldalú bírálat szólalt meg egyik-másik fél részéről, fontosnak tűnik a közhelyszerű figyelmeztetés: A madárinfluenzát nem lehet rendelettel betiltani. (Gyanítom, a Madár Párt politikai ellenfelei az analógiát valószínűleg nem tekintik érvényesnek.) Legyen az a legszelídebb és legépítőbb, puszta bírálattal nem jutunk előre - csak ha a bírált dolog helyett valami vonzóbbat tudunk ajánlani. Ha nem tévedek, végül is minden sikeres megújulási mozgalom, beleértve a reformációt, ezt az elvet váltotta aprópénzre.
A gyülekezetek zenei-himnológiai tanításán túl mindezek alapján kívánatosnak látszik egy színvonalas énekeskönyv összeállítása az utóbbi évtizedek hazai és külföldi énekterméséből. A fentiekből következik az is, hogy az egyház a saját jövője és egészséges működése miatt nem hagyhatja figyelmen kívül a fiatalabb nemzedékek kulturális és érzelmi identitását és igényeit egy ilyen énekgyűjtemény összeállításakor. Ez már csak a jelenlegi gyülekezeti és "himnológiai" helyzet miatt is fontos, amivel kapcsolatban két dolgot tehetünk: vagy elismerjük, vagy ragaszkodunk a status quó-hoz.
Én nem vagyok benne biztos, valós-e az az elvárás, hogy istentiszteleteink mindenhol és mindenkor ugyanazt a liturgiát kövessék, vagy egy mintához alkalmazkodjanak, vagy gyülekezeteink egytől-egyig ugyanazokat az énekeket énekeljék. Akár szerencsés, akár nem, egyházunk több területen pluralista, mint gondolnánk vagy szeretnénk, mely tényt nem lehet meg nem történtté tenni, sem rendeletekkel megrendszabályozni. S az egyházi megújulás minden bizonnyal nem egy uniformizmusnak, homogeneitásnak a szentesítése lenne, hanem egy egészséges pluralizmusnak, heterogeneitásnak a megfelelő érvényesítése. Talán ebben a tekintetben is irányadó Augustinus diktuma: "A fő kérdésekben egység, mellékesekben szabadság, mindenekben szeretet."
* A "rockzene" és "popzene" kifejezést az Oxford Advanced Learner's Dictionary meghatározása értelmében használom. A rockzene a rock and roll-ból az 1960-as években kifejlődött, erős ütem jellemezte popzenei áramlat. A popzene tágabb jelentésű: az 1950-es évek óta populáris, általában erős ritmusú és egyszerű dallamokra épülő zene.
Felhasznált irodalom:
Flender, R.-Rauhe, H. Popmusik: Geschichte, Funktion, Wirkung, Ästhetik. Darmstadt: Wissenschaftliche Buchgesellschaft, 1989.
Móra F. "Szeretném megnyugasztani azt a szegény Spenglert!" Napok, holdak, elmúlt csillagok - A fele sem tudomány. Békéscsaba: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1980, 393-401.
Oxford Advanced Learner's Dictionary of Current English (szerk. S. Wehmeier). Oxford: Oxford University Press, 2005.
Spengler, O. A Nyugat alkonya: A világtörténelem morfológiájának körvonalai, I. Alak és valóság. Budapest: Európa Könyvkiadó, 1995.
The Cambridge Biographical Encyclopedia (szerk. D. Crystal). Cambridge: Cambridge University Press, 1998.
|
|
 |
