Maradjunk vagy haladjunk?

Két évvel ezelőtt, amikor vallástanári szakdolgozatom témáját meghatároztam (Régi és új kérdése ifjúságunk éneklésében) még nem is sejtettem, hogy az elkészülés pillanatában ennyire heves véleménycsere lesz kialakulóban ezen a területen. Amellett, hogy az elmúlt közel harminc év során többen megszólaltak e kérdésben, ez a vita is arra hívja fel a figyelmet, hogy mostanra elkerülhetetlenné vált annak tisztázása, mit, hogyan és miért énekeljen a gyülekezet, vagy annak keretén belül a fiatalság, vagy bármely korosztály.

A témában eddig megjelent véleményeket olvasva azt látom, hogy egyre élesebben körvonalazódnak azok az irányok, melyek valamiféle megoldást szeretnének kínálni, vagy ha mást nem, legalább utat mutatni református egyházi éneklésünk jelenlegi kérdéseinek útvesztőjében. Ki-ki kulturális, tudományos, tapasztalati, hitbeli beágyazottsága szerint próbál közeledni a vitatott kérdésekhez, s ezzel bizony együtt jár a sokszínűség. Olyannyira, hogy látszólag ellentmondó, mi több, kibékíthetetlennek tűnő vélemények is szóhoz jutnak. Rendben is lenne, ha mindez az egymáshoz való közeledést szolgálná, ha ez a vita nem az eltávolodásra, hanem az építő közös gondolkodásra adna lehetőséget azok számára, akik felelősséget éreznek egyházunk és gyülekezeteink éneklésével kapcsolatban - legyenek azok teológiai tanárok, egyházzenével foglalkozók, gyülekezeti lelkészek, egyháztagok vagy teológusok.

A sokszínűségen túl azonban megfigyelhető az a szeparálódás, melyre írásom címe is utal. Vannak, akik egyértelműen elkötelezik magukat a haladás, az újítás mellett; vannak, akik megmaradnának a hagyományoknál; és bizony sokan e kettő között vergődnek. Jómagam is ebben a cipőben járok. Megértem mindkét oldal érvrendszerét, azonban egyikkel sem tudok teljesen azonosulni. Éppen ez motivált abban, hogy dolgozatom egyik fejezetében az említett két irány vizsgálatát végezzem el. Ennek összefoglalásával szeretnék hozzájárulni ahhoz, hogy a vita inkább előremutatás legyen - az egymásra mutogatás helyett.

A különbségek teológiatörténeti gyökerei

A XX. század gyakorlati teológiai nézeteit két irányvonal határozta meg, melyek a mai napig éreztetik hatásukat. Az egyik, az ún. barthi teológia, melynek legnagyobb jelentősége Isten igéjének újrafelfedezése volt. Ez a felismerés hozta magával azt a szemléletet, hogy a normaalkotásban mindaz csak másodlagos lehet, ami nem az igével, nem Istennel kapcsolatos. Ezért a barthi teológia alapállása az Istenre nézés, ami már magában foglalja azt is, hogy az "emberre nézésre" kevesebb energia jut. Ennek a forrása abban áll, hogy Barth úgy határozta meg Istent, mint aki egészen más, teljesen különbözik tőlünk. Őt a mi eszközeinkkel, élményeinkkel, próbálkozásainkkal megközelíteni nem tudjuk. Ebből következik a gyakorlati teológiára nézve, hogy amit Istennel kapcsolatban teszünk, az is csak Őbelőle indulhat ki - az antropológiai szempontok már csak másodlagosak lehetnek.

Ezzel szemben a XX. század második felének gyakorlati teológiája új tájékozódási pontot választott, amivel rámutatott a barthi teológia hiányosságára. A valóságos embert kell megvizsgálni ahhoz, hogy számára érthetővé tegyük az isteni üzenetet. Az embert vizsgáljuk és azt a kort, azokat a társadalmi-politikai, kulturális körülményeket, amelyben él, amelyek meghatározzák, amelyek körülveszik. A barthi teológia Istenre találása után az empirikus teológia rámutat az emberre, mint akin Isten emberi eszközökön keresztül munkálkodni akar. Veszélye azonban ennek az iránynak is van, mert könnyen eljuthat oda, hogy a formában, a módszerben látja a megoldást, s elfelejtkezik a tartalomról. (vö. Németh D. 9.o 94.o. és Boross G. 60.o.)

A mai napig hordozzuk a XX. század örökségét. Az egyházi ének, azon belül is az ifjúsági énekek megítélése kapcsán ennek jeleit láthatjuk, ezek lenyomataival találkozunk az egyes - sokszor szemben álló - vélemények esetében. Lehet ez tudatos döntés eredménye, vagy spontán véleményalkotás. Az egyes ember álláspontja attól függ, hogy ki mit tart elsődleges szempontnak, melyek azok a veszélyek, amelyektől magát és a rábízottakat meg akarja óvni. A következő pontokban vizsgált irányok képviselői más szempontokat tartanak lényegesnek a liturgia - ezen belül az egyházi ének - céljának, feladatának megfogalmazásakor. Véleményem szerint ezekre úgy kell tekinteni, mint egy-egy felkiáltójelre, melyek rámutatnak jelen korunk meglévő veszélyeire. Nem volna szabad ezeket egymás ellen fordítani. Nem szembeállításra van szükség, hanem párbeszédre, egymás véleményének megismerésére, megértésére és együttgondolkodásra. Ennek szellemében veszem vizsgálat alá főbb irányokat.

A hagyomány szerint elkötelezettek

a) főbb jellemzőik
Elsődlegesen azok tartoznak ebbe a csoportba, akik tudományos szinten, aktívan foglalkoznak a teológia, a liturgika, vagy éppen az egyházzene kérdéseivel. Kutatásaik révén alapvetően meghatározza gondolkozásukat a múlt, a hagyomány. Annak szakértői otthonosan mozognak a régi korokban, a művészet-, illetve kultúrtörténetben. Szeretik munkájukat, szeretik azt a tárgyat, témát, amivel foglalkoznak, ezáltal a hagyományokhoz szorosan kötődnek érzelmi síkon is. Az esetek jelentős részében a jelent - és annak termékeit - a múlt szemszögéből értékelik. Kiindulási alapjuk tehát - kulturális szempontból mindenképp - a múlt. Ugyanakkor szakértelmükből kifolyólag érvrendszerük biztos talajon áll, legtöbbször teljes mértékben igei alapon.

b) teológiai alapállásuk
E kör teológiai alapvetése mélyen igei, s egyben mélyen kálvini. Ezt látjuk, amikor Csomasz Tóth Kálmán az egyházi ének mércéjének meghatározásakor kifejti, hogy minden esetben a Szentírásra kell alapoznunk véleményünket a kérdésben. Az Ószövetség tanítását pedig így foglalja össze: "ennek az éneklésnek a középpontjában nem az ember áll, hanem Isten és az Ő tettei. Az ember csak visszafelel az Úr hatalmas, csodálatos és kegyelmes tetteire, vagy megemlékezik róluk. Nem a maga gyönyörködtetésére, hanem az Úr magasztalására énekel. […] Az ember énekel, de éneke az Úrról tesz bizonyságot. […] "Erőm és énekem az Úr!" (2Móz 12,2), ami azt jelenti, hogy az Istenhez szóló ének tartalmát nem az ember, sem nem a világ, hanem egyedül a megtapasztalt és megvallott Isten határozza meg." (CsTK 1950 24.o) Az Ószövetségnek ezt a tanítását az Újszövetség nem módosítja, inkább felszabadítja. "Az egyetemes papság világában (Róm 12,1) mindenkinek van zsoltára, tanítása (1Kor 14,26), mindenek épülésére, de hangsúlyozza az ékesség, tehát szent komolyság szükséges voltát (uo. 40.vers) és a szép rendet. […] Az ének az imádsággal egy rangsorban és egymás mellett áll […] Értelmes, és az éneklő által ismert nyelvű szövegű éneket ismer csak el, amelyben a Szentlélek munkája életet és szabadságot jelent, de ezt a szabadságot az építő és fegyelmező értelem ellenőrzi, védi és juttatja érvényre. Ebben a vonatkozásban az értelem nem a véges emberi intellektust, hanem Istennek az Ő igéjében kijelentett világosságát: tiszta bölcsességét jelenti."(CsTK 1950 31.o)

Láthatjuk, hogy kiemelt hangsúlya van mindkét megfogalmazásban annak, hogy az Isten szerint való ének nem az emberből indul ki, s nem emberi igényeket elégít ki, hanem forrása maga az Isten. Czegle Imre himnológiai munkájában a következő kritériumokat állítja fel az egyházi énekkel szemben: az egyházi ének prédikáció, imádság, hitvallás, gyülekezetszerű, és az értelmi-érzelmi elem egyensúlya jellemzi. (Czegle 105.o) Mindez meglehetősen nagy követelményeket támaszt énekeink szövegével és kifejezetten dallamával szemben. Ezeket figyelembe véve egyre tisztábban látjuk, hogy milyen jellegű különbségnek kell lennie világi és egyházi alkotás között. "A világi dal és ének általában az egyes ember, vagy valamilyen emberekből álló csoport lelki kifejezése zenei formában, szórakoztató vagy meggyőző céllal. Forrása az ember és a földi élet jelenségei, tartalmát meghatározhatja a világ bármiféle jelensége. [...] az egyéni szórakoztató dal többnyire művészet-alatti és erkölcsiekben is kétes színvonalú és hatású mind szövegét, mind dallamát tekintve; a művészi ének és zene pedig rendszerint csak egy vékony réteg: a zeneileg műveltek érdeklődésére számíthat." (CsTK 1950 36.o) A világi szöveg és a világi dallam mást fejez ki, mint amit az egyházi éneknek ki kell fejeznie. A hagyományhoz ragaszkodók ezért vallják, hogy énekünknek minőséget kell felmutatnia, más minőséget: isteni minőséget. Ezt a gyakorlatban empirikus vizsgálattal próbálják érvényesíteni: ami hosszú ideig élni tud az egyházban (talán éppen azáltal, hogy valamiképpen részesedik Isten örökkévalóságából - Jak 1,17) igazán az méltó, az értékes gyülekezeti használatra.

c) amire felhívják a figyelmet
Aki érdemben hozzá akar szólni az énekügy, vagy a liturgika bármely kérdéséhez, aki liturgiai reformon, újításon gondolkozik, az vértezze fel magát komoly szakértelemmel. Bármely szakterületet nézzük, minőségi munkát csak az tud végezni, aki az adott tudományághoz valósággal ért. A teológia területén kiváltképp helye van ennek a szemléletnek, hiszen az Úrnak szolgálunk (2Móz 36,1).

Értékekre hívják fel a figyelmet - azon belül a kulturális értékekre. Meglátásuk szerint ma a zene válságát éljük. A posztmodern kor embere számára már az is kérdésessé válik, hogy létezik-e még egyáltalán az érték fogalma. Ebben a pluralista légkörben már idegenként hat az, ha kulturális normáról, vagy értékről beszélünk. Viszont a Biblia szellemiségéből adódik, hogy értékelnünk kell (1Thessz 5,19-22).

Továbbá: figyelmeztetnek arra, hogy nem a jelen korral kezdődik az egyház élete. A fiatalabb generációra általában jellemző az a mentalitás, hogy a világban, egyházban meglévő problémákat látva úgy érzi, neki kell pótolnia, helyrehoznia mindazt, amit az előzők "elmulasztottak", vagy "rosszul csináltak." Az újításnak ezt a lelkületét józanítja ki a hagyományra rámutató szemlélet: egy folyamat részesei vagyunk, figyelembe kell venni azt, ami előttünk lejátszódott, s tudni kell, hogy rajtunk túl is lesz folytatás. Csomasz Tóth Kálmán a gyökértelenség jeleként értelmezi a féktelen újítási vágyat, s kemény szavakkal szól ellene: "a tiszta és örök értékekhez fel nem érő és azokban elmerülni nem tudó, gyökértelen lélek a hit énekeiben is csak újat: slágert keres. A világi ponyvazenéhez és nótához hasonló selejtes énekek tüntető eláradása […] egyik jellemző tünete annak a lelki bizonytalanságnak." (CsTK 2003 28.o) Tény, hogy ezek a gondolatok több mint hatvan éve fogalmazódtak meg, mégis figyelmeztethetnek minket, ne essünk a mindenáron újítani akarás ma kifejezetten vonzó csapdájába.

Végül felvetődik a kérdés: lehet, hogy inkább a mai embernek kellene megváltoznia, a valódi értékek szerint tájékozódnia, ahelyett, hogy mindent a saját igényei szerint átalakít, újít? Ugyanígy elgondolkozhatunk azon is, hogy mindaz a zene, amit hallgatunk, mennyire építi a lelket, az idegrendszert, vagy éppen mennyire rombolja azt? Ma sem könnyű megtenni azt, amit Pál a Rómabeliekhez írt levélben fogalmaz meg: "Ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes." (Róm 12,2). Kétségtelen, hogy az új énekeknek zenéjükben és szövegükben is a ma nyelvén kell megszólalniuk, ahogy a prédikációinknak is. Viszont ahogy káromkodni, szlenget használni nem illendő a gyülekezet előtt, erre a fejlesztő-nevelő igényességre énekeinknél hangsúlyosan figyelnünk kell. Ne az igények kiszolgálása legyen a fő motivációnk.

d) esetleges problémák
A múlt vizsgálatának egy sajátos veszélye, hogy a kutató hajlamossá válhat megfeledkezni a jelen világról, jobban érzi magát abban, amit éppen felfedez, amivel foglalkozik. Így elveszíti objektivitását, tisztánlátását. A múlt emberének szemével néz a jelenre, és nem érzi magát jól benne. A jelen világából történő kivonulása után már tudománya elveszti életszerűségét. A hagyományhoz való természetes ragaszkodásból így könnyen megrögzöttség lesz. Erre is vonatkozik az ige: "Minden szabad nekem, de ne váljak semminek a rabjává." (1Kor 6,12b) Az arányok eltolódásával könnyen megfeledkezhetünk munkánk valódi céljairól. Hiba az, amikor a vizsgált tárgy, a múlt, a hagyomány kezd el uralkodni. A tudománynak meg kell maradnia eszköz voltánál. Ő is csak szolga, ahogy a tudományt művelő ember: Isten szolgája. Nem szabad, nem lehet Isten helyébe lépnie, mert akkor a bálványimádás bűnébe esik. Gondolhatunk itt Jézus korának hagyományőrzőire, akik teljes mértékben meg voltak győződve saját igazukról. Így maga Pál is, aki így nyilatkozik régi önmagáról: "zsidó hithűségben sok kortársamat felülmúltam népem körében, minthogy buzgó rajongója voltam atyáim hagyományának." (Gal 1,14). A hagyomány felett - ahogy az újítás szándéka felett is - Isten hatalma végzi az ellenőrzést. Ezt a sorrendet nem szabad elfelejtenünk.

Az újítás szerint gondolkodók

a) főbb jellemzőik
Rendszerint a fiatalabb nemzedékhez tartoznak, s látva az egyház mai gondjait, tenni akarnak érte. A legnagyobb problémát abban látják, hogy a gyülekezetek kiöregednek. A mai középkorúak (40-60 évesek) az előző rendszer munkájának gyümölcseként elidegenedtek az egyháztól, és a fiatalokat 14 éves koruk után szinte lehetetlen a jelenlegi keretek között integrálni a gyülekezetekbe. Ha ez a tendencia folytatódik, amint eltelik 10-15 év, a jelenleg legaktívabb korosztálytól meg kell válni, és sok helyen nincs utánpótlás, hiszen az újabb generációk már az egyháztól távol nevelkedtek. Nincs meg az a természetes generációs folytonosság, ami évszázadokon keresztül jellemző volt. Ez a tapasztalat arra ösztönöz többeket, hogy változtassanak. Ebben a helyzetben a mai kor legfőbb kérdése ez lett: "Milyen istentiszteletre vágynak az istentisztelet-látogatók? És milyen istentiszteleti formával érhetők el?" (Hézser 15.o)

b) teológiai alapállás
Amint látjuk, ez az irány elsősorban az empírián tájékozódik. Abból indul ki, hogy a mai állapotok változást követelnek, és az esetleges változtatást a mai ember igényei mentén képzeli el. Ennek forrása a missziói szándék. Ezt a nézőpontot Klaus Douglass fejti ki Az új reformáció című könyvében. Német evangélikus talajon megfogalmazott gondolatai hazánkban és egyházunkban egyre népszerűbbé válnak. Abból indul ki, hogy az egyház nem élhet csakis önmagáért, mert akkor halálra van ítélve. A másokért való élés krisztusi példáját kell követnie. Ennek megvalósulását az egyház diakóniai és missziói tevékenységében látja. Most a téma szempontjából számunkra a missziói irány vizsgálata a fontosabb. Ennek lényegét abban látja, hogy meg kell szólítani az egyháztól elidegenedett, közömbös társadalmat. (263-268.o)

Azt is kimondja, hogy ennek sokszor épp saját magunk vagyunk az akadályai. Felveti a kérdést, hogy "ha az emberek nem jönnek hozzánk, mi miért nem megyünk hozzájuk?" Szerinte az idők folyamán az egyház idegenedett el az emberektől, s nem fordítva történt mindez, ahogy talán a mi nézőpontunkból látszik. "Egy modern ember, ahhoz, hogy jól érezhesse magát istentiszteleteinken, először is általában meg kell, hogy változtassa a zenei ízlését, azután meg kell szoknia egy olyan nyelvezetet és olyan érintkezési formákat, amelyeket a mindennapi életből talán nem ismer, és amelyeket nem is tart vonzónak, megfelelőnek. Mi attól, aki keresztyénné akar válni, elvárjuk, hogy illeszkedjék be a mi belterjes egyházi kultúránkba." Ezzel a mai társadalom nem tud mit kezdeni. "Lehet, hogy Jézus Krisztushoz megtérnének, de a mi egyházi kultúránkhoz nem." Ebből következik, hogy "az egyháziatlanná vált emberek elérésének ígéretes útja az egyház "egyháziatlanítása" lehet. […] Ha tovább akarjuk adni másoknak a jó hírt, akkor alkalmazkodnunk kell a kultúrájukhoz. És fel kell hagynunk azzal, hogy tőlük követeljük meg az alkalmazkodást a mi kultúránkhoz." (123-125.o) Erre Pál apostolt hozza fel példának, aki mindeneknek mindenné lett, hogy mindenképpen megmentsen némelyeket (1Kor 9,20-23).

Ezt az aláhajlást, alkalmazkodást elsősorban kulturális szinten látja szükségesnek. Kifejezetten támadja az egyházzenét és a liturgiai hagyományokat. Gondolati alapja az az igény, hogy a rögzített tartalom helyességén túl mindannak, amit a gyülekezet tesz az istentisztelet során, formájában illeszkednie kell a címzetthez, a gyülekezethez, a mai kor emberéhez. A több száz éves hagyományok esetében ezt az illeszkedést hiányolja. Az egyházi zene kapcsán kifejti, hogy mivel az csak a népesség egy szűk körének igényeit fejezi ki, nem tehetjük az istentisztelet kizárólagos normájává, hanem el kell kezdenünk a zenei közízléshez alkalmazkodni párhuzamos istentiszteleti formák bevezetésével. A liturgiai elemeket is éles kritika alá veszi azzal kezdve, hogy a ma használt formák, külsőségek nagyon ritkán vezethetők vissza a Biblia tanítására, viszont annál inkább a már megszokott hagyományra. Szerinte istentiszteleteinket "a múlt idők levegője lengi be", ami egyfajta "muzeális jelleget" kölcsönöz az egyháznak. Ha a jelenben akarunk megoldást adni híveinknek, miért a múltat kommunikáljuk? Ha igazán oda akarunk fordulni a kor emberéhez, akkor az ő nyelvén kell beszélnünk - mind verbális, mind nonverbális szinten. (272-276.o)

c) amire felhívják a figyelmet
Rámutatnak arra, hogy gond van. Egyházunk jelenleg nincs a legjobb helyzetben - és ez az egyház mi vagyunk: belőlünk, tagokból áll. A jelenlegi állapot mindenképpen önvizsgálatra kell, hogy késztessen mindenkit, aki Isten ügyét kívánja szolgálni ezekben az időkben: mindent megteszünk-e azért, hogy az evangélium a megfelelő módon hirdettessék; s hogy teljes szívünk, lelkünk, elménk és erőnk ennek van-e alárendelve? Másodszor pedig nem dughatjuk homokba a fejünket a problémák láttán. Nyitott szemmel kell járnunk a világban, és megoldási javaslatokkal kell előállnunk, ha egyáltalán akarunk megoldást.

Felhívja a figyelmünket arra, hogy ne kizárólag a saját egyházi szempontjaink szerint gondolkozzunk. Természetesen az isteni szempont elsőbbségéről nem mondhatunk le semmi esetre sem, ugyanakkor jó, ha emberi síkon minél szélesebb a látókörünk. Ebben segít, ha meghallgatjuk a kívülállók véleményét, ha az ő szemszögükből is meg tudjuk magunkat vizsgálni. Ha megtudjuk, hogy mások hogyan vélekednek rólunk, összetettebb, s talán hitelesebb is lesz énképünk, önismeretünk.

Az evangélium szellemében nagyobb rugalmasságra van szükségünk a minket körülvevő kultúrák értékelésében, elfogadásában. Douglass meglátása abban találó, hogy a meglévőn való változtatás, az alkalmazkodás nehezebb, mint bezárkózni saját köreinkbe, megmaradni a meglévő formáknál. (126.o 171.o) Az egyház hajlamosabb ez utóbbit, a könnyebb utat választani. Ugyanakkor bibliai példák sora támasztja azt alá, hogy Isten népe nem zárkózhat be, nem zárkózhat el a világtól, hiszen az Úr rajta keresztül munkálkodik. Már az Ószövetség választottainak is ebben van az igazi szerepe. Ábrahámnak mondja az Úr: "Általad nyer áldást a föld minden népe" (1Móz 12,3). Az Újszövetség lapjain annak lehetünk tanúi, hogy ezt Izrael népe nem vette komolyan, s emiatt elvesztette megbízatását (Mt 21, 33-46). Ebből fakad Jézus és a farizeusok közötti folytonos feszültség, amiről az evangélium beszámol. Jézust és küldetését nem értették meg, mert más volt az elképzelésük Isten akaratáról, és inkább emberi hagyományokhoz, rendelésekhez ragaszkodtak. Nem tudták elfogadni, hogy a Messiás az általuk képviselt vallási, kulturális és erkölcsi szint alatti emberek között munkálkodik (Mt 11,18-19; Lk 15,1-2). Nem voltak elég rugalmasak és nyitottak arra, hogy megértsék Isten valódi akaratát.

Az egyháznak, a tanítványoknak küldetése van a világ felé (Mt 28, 18-20), erről nem szabad megfeledkeznünk. Ez pedig nem pusztán abból áll, hogy felkínáljuk a lehetőséget: lehet jönni, bárkit szívesen várunk, hanem hogy elindulunk mások felé. Egyházunkból jelenleg éppen ez, a missziói lelkület hiányzik leginkább. A misszió mindig határok átlépésével jár. Erre jó példa előttünk Pál apostol munkássága, aki túllépve a zsidó hagyományokon, nem kötelezi a pogányságból érkezetteket a törvény előírásainak betartására. Ha teljesíteni akarjuk küldetésünket, ha missziót akarunk folytatni, akkor ki kell lépnünk a megszokott egyházi keretek közül. Az embert pedig csak a saját nyelvén lehet megszólítani. Máshogy is lehet szólni, de nem biztos, hogy megérti. Tehát alkalmazkodnunk kell. Ha maga Isten ilyen tökéletes formában tudta ezt az akkomodációt véghezvinni, hogy emberi formában jött el közénk, éppen mi ne tennénk meg ezt, gyarló szolgák? Viszont ez az alkalmazkodás sosem lehet öncélú. Célja az ember megváltoztatása, a gyógyítás. Ahogy "Isten szeretete elfogad bennünket olyannak, amilyenek vagyunk, de nem engedi, hogy olyanok is maradjunk."(Douglass 260.o) Ekképpen a gyülekezetbe érkezetteket is lehet, sőt kell is nevelni: "hogy többé nem élhettek úgy, ahogyan a pogányok élnek hiábavaló gondolkodásuk szerint." (Ef 4,17-32)

d) esetleges problémák
Azon túl, hogy az egyház elsődleges célját a misszióban határozza meg, melynek forrása és célja Isten és az ő igéje, a misszió végzésének módjában, formai elemeiben kifejezetten antropocentrikus. A vezérelv itt már nem Isten akarata, hanem az ember igénye és annak kielégítése. Douglass leírásában az egyház úgy lép elénk, mint egy szolgáltató, aki a fogyasztók érdekeit mindenben igyekszik kiszolgálni. Azokét is, akik már tagok (p. 270-271), és megpróbál népszerű, vonzó lenni mindazok felé, akik kívül vannak (p. 273). Többször használ kereskedelemből vett képet (p. 121. 269. 271), ezzel azt sugallva, hogy az evangélium olyan árucikk, amelyet minden áron el kell adnunk a mai világban. Ez a gondolat viszont már meglehetősen távol áll az evangélium szellemiségétől.

Miközben a misszió zászlaja alatt átlép határokat, el is szeretné mosni azokat. A formákra nézve nem ismeri el a szent és profán közötti különbséget. Ez azért lehet veszélyes, mert ha a forma világában szabad teret engedünk ennek, az könnyen hatással lehet a tartalomra is. A formának és tartalomnak összhangban kell lennie. Ahogy a szóbeli kommunikáció esetén a verbális és nonverbális szintekben megmutatkozó különbség zavart okoz, úgy nem fejezhet ki ellentétes mondanivalót forma és tartalom, mert az meghasonláshoz vezet. Az istentiszteletnek, a liturgiának, az énekeknek tartalmukon túl, formájukban is ki kell fejezniük a világtól való különbségüket: Istenhez szólásuk másságát, szentségét. (CsTK 1950 43.o)

Egyáltalán nem érdekli, hogy mit fejez ki az ún. zenei közízlés, minden áron alkalmazkodni akar hozzá, hiszen ez fejezi ki a mai nemzedék életérzését, ebben érzi otthon magát, ebben kell megszólítani. Ezek szerint mégis lehet létjogosultsága "a cél szentesíti az eszközt" elvnek (ApCsel 10,11-15)? A művészeti formák megítélését azért nehéz "hitvallásos alapon" elvégezni, mert alapvetően érzelmi síkon hordozzák üzenetüket, nem a megszokott verbális szinten. Mégis tudunk hozzájuk kötni bizonyos értékítéletet. Ahogy Hargita Péter is fogalmaz: elég abba belegondolnunk, hogy az a stílus, amely eredetileg a bűnben élő ember életérzésének megfogalmazására jött létre, miképpen válhat hiteles hordozójává a krisztusi életérzésnek? "Ugyanabból a szájból jön ki az áldás és az átok. Testvéreim, nem kellene ennek így lennie. Vajon a forrás ugyanabból a nyílásból árasztja-e az édes és keserű vizet? Avagy teremhet-e, testvéreim, a füge olajbogyót, és a szőlő fügét? Sós forrás sem adhat édes vizet!" (Jak 3,10-12)

Összegzés

A hangsúlybeli eltolódás gyökere az, hogy a hagyományhoz kötődők kultuszi alapon gondolkoznak, míg a másik oldal a misszió szempontjából közelít. Talán ezen a ponton látszik meg legmarkánsabban a szemléletbeli különbség. Itt ragadható meg leginkább, a kálvini felfogás sajátossága: Isten dicsőségének elsődlegessége. Eszerint a zenét és az éneket is arra kaptuk, hogy azzal az Ő dicsőségére szolgáljunk, s hogy építsünk vele. Ehhez kapcsolódik szorosan a kultuszi jelleg abban az értelemben, hogy mindaz, amivel Isten elé megyünk, annak méltónak, "tökéletesnek" kell lennie. "Ha ahhoz a komolysághoz szabjuk énekünket, amely Isten és az angyalok színét megilleti, egyrészt komolyságot és szeretetreméltóságot szerez a szent cselekménynek, másrészt igen nagy hatással van arra is, hogy lelkeinket az imádkozásban való igaz serénységre és buzgalomra indítsa." (Kálvin 176.o) Douglass nem a kálvini alapokon fogalmazza meg elgondolását, nála az istentiszteletben nem Isten dicsőítése a hangsúlyos, hanem az ember, akiért az istentisztelet van. Az ő igényei a meghatározók, őt kell kiszolgálni. Ez a gondolat bizony távol áll a református liturgikai felfogástól. Teológiai látásunk középpontjába - bármennyire is korszerűek akarunk lenni - nem kerülhet az ember.

Ezt figyelembe véve meg kell jegyeznünk, hogy Kálvin kora sokban különbözött a miénktől. Ő a saját jelenének kihívásai között fogalmazta meg válaszait. Nem véletlen, hogy bizonyos hangsúlyok máshová kerültek, mint ahova talán ma tennénk ezeket. Akkor, a népegyházi keretek mellett például a misszió újszövetségi formájára nem volt oly égető szükség: mivel az egyház akkori helyzete más képet mutatott, mint az evangélium terjedésének kezdeti időszakában. A mai valóság viszont inkább Pál apostolék idejére emlékeztet, mintsem Kálvin korára. Ez arra ösztönözhet bennünket, hogy az Ige szellemében gondoljuk újra feladatainkat, s nem megrögzött formákhoz, hanem Isten élő és ható igéjéhez mérten cselekedjünk.

A jelen helyzetben az említett két irányt, a liturgikai és a missziói látásmódot egyaránt érvényesíteni kell, hiszen a pluralitás világában az egyoldalúság még keresztyének között is balgaságnak tekinthető - legyen mögötte egyoldalúan újító, vagy hagyományőrző szándék. Az Isten tiszteletét és a missziót nem szabad egymás ellen ugrasztani, mert úgy mindkettő hiteltelenné válik. Ezért kell olyan formákat keresnünk, mely mindkettőnek méltó helyet biztosít. Ebben a munkában viszont közös akaratra, testvéri egyetértésre és felülről való bölcsességre lesz szükség.

ifj. Kádár Ferenc
teológiai hallgató