A missziói látás hiánya, illetve az evangélizáció elmaradása, és e kettő sürgetése azokat a már-már nem létező határokat is megjelöli, amelyek mentén egyházunk vészes gyorsasággal oldódik. Igen elgondolkodtatónak tartom, hogy Kósa László az egyik pontjában megemlékezik a közelgő népszámlálásról is, ez 2000. márciusában sem egyházvezetői szinten, sem semmilyen szinten egyáltalán nem volt még téma. Ehhez képest igen megrendítőnek tűnik, hogy a népszámlálás előtt egy vagy két hónnappal egy kétségbeesett kampány kezdődött, súlyos, kommunikációs melléfogásokkal, rossz stratégiával. Ahelyett például, hogy egyházunk fölajánlotta volna az összefogást a római katolikus egyházzal és ahelyett, hogy a történelmi egyházak együtt léptek volna föl annak érdekében, hogy hatékonyabb üzenet jusson el Magyarország lakosságához, mindenki külön-külön kezdett a propagandába. Erre a kérdésre már 2000. márciusában is oda lehetett volna figyelni, ha már egy befolyásos magyar református értelmiségi erre vonatkozó megjegyzéseket tett. Kósa László fölvetései megvitatásának elhalasztásába - egyáltalán: tézisei elhallgatásába - tökéletesen beillett a Károli Egyetemre vonatkozó állításainak fölfújása, túllihegése és a rájuk adott hisztérikus válasz, ami egyébként azt is mutatja, hogy egyházvezetésünk jelen állapotában teljességgel éretlen kritikai megjegyzések kezelésére, hiszen a 12 kritikai pont gyakorlatilag lefedi egyházi életünk egészét, s ezen belül nem az egyetem ügye a döntő pont. Az egyetem igen nagyon fontos ügy, de nem élet és halál ügye. Az egyetemről elhangzó kritikai megjegyzéseket lehetett volna helyi értéke szintjén kezelni. Ehelyett e kritikai megjegyzésre hivatkozva vagy azzal szembeszállva lesöpörték az asztalról a misszióra, evangélizációra, egyházalkotmányra, egyházszervezetre, korrupcióra, lelkipásztor-képzésre, a fiatalok között végzendő missziói munkára vonatkozó megjegyzéseket. A vita természetesen ezzel nem ért véget, bár magam sem tudom másként minősíteni a vita lezárását, mint minősíthetetlent. A Presbiteri Szövetség, a THÉMA, aztán több lelkészi kör és más tanulmányi körök továbbra is foglalkoznak Kósa tanár úr fölvetéseivel és pontjaival. Ez azt mutatja, hogy fölvetései életkérdéseket érintettek, tehát akár az ő tételeihez kapcsoljuk, akár nem, a cikkében megszólaltatott témákkal foglalkoznunk kell.

2)

Dolgozatának döntő szempontjai: a) mi változott az elmúlt tíz esztendő alatt; b) mennyit tisztult az egyházi élet; és c) mennyivel lett hatékonyabb egyházunk missziója. E három nagy kérdés köré rendezi részletesen felsorolt témáit. Még egyszer hangsúlyozom, döntően a Dunamelléki Egyházkerületre referál, és ezen a ponton azt is meg kell jegyeznem, hogy érdekes módon, amikor a Magyarországi Református Egyházzal foglalkozunk, s azzal kapcsolatban egyházkritikát fogalmazunk meg, mindenkinek rögtön Dunamellék jut eszébe. Igaz, hogy a szomszéd rétje mindig zöldebb, és dunamellékiként nem elhárítani akarom a problémát. Vannak itt tiszántúliak, dunántúliak és tisztáninneniek is, ők maguk tudják igazán, hogy a saját egyházkerületükben is vannak problémák, mégis érdekes, hogy Dunamelléken koncentráltan jelennek meg bizonyos probléma-együttesek. Ezen is érdemes elgondolkodni.

3)

Ugyanakkor Szabó Imre - mivel küldetésünk aktualitásairól szól - beszél a mai magyar társadalom morális és szellemi állapotáról, válságáról is, és mivel önmagunk kortársai vagyunk, e válság alól a református egyház sem kivétel, sem lelkészei, sem presbiterei, sem egyháztagjai. Fölhívja a figyelmet arra, hogy ezek a morális és szellemi problémák, krízishelyzetek nem takarhatók el azokkal az eredményekkel, amelyek kétségtelenül elismerendő tények. Nem változott - mondja keserűen Szabó Imre - Magyarország morális közállapota, sőt inkább romlott, és bár elmondhatjuk, hogy építettünk több tucat új templomot, fölújítottunk sok-sok parókiát, új és jelentős iskolahálózatunk épült ki, úgy tűnik, az elmúlt tíz évben a morális romlást ezek az eredmények nem tartóztatták föl. Nem játszhatjuk azt a játékot, hogy miközben de facto eredményekre hivatkozhatunk, ezekre hivatkozva nem szembesülünk a problémákkal.

Szabó Imre igen kemény megjegyzéseket tesz a református lelkészi karral kapcsolatban. Mivel egy lelkészkonferencián tartotta az előadását, nyilván az volt a szándéka, hogy fölhívja a lelkipásztorok figyelmét arra, hogy gigantomán vállalkozásaikkal nem oldják meg gyülekezeteik szellemi állapotának a problémáit. Azzal tehát, hogy épül egy új templom, vagy kibővíttetik a templom, vagy a tízméteres toronyra még ráépíttetik egy húszméteres, vagy harmadjára is fölújíttatik a parókia, a gyülekezetek elesett állapotát még nem javítottuk, az igazi lelkészi munka minőségét nem emeltük. Félő - és erre az elmúlt tíz évben egyre több jel utal -, hogy statisztika-egyházzá leszünk. Látszólag ellentmondok önmagamnak, mivel korábban éppen a statisztikák, a pontos adatok hiányát róttam fel, ám azt nem a számmisztika, a mutatók bűvölete jegyében tettem, hanem a tárgyszerű értékelés érdekében. A félő ugyanis az, hogy a szomorú tényeket, a szomorú spirituális valóságot számok, tények, adatok folytonos ismételgetésével próbáljuk eltakarni. S ez egybecseng Kósa László ama felvetésével, amelyben azt sürgeti, hogy vétessenek el a lelkipásztoroktól a gyülekezeti menedzsment, a mindennapos ügyintézéssel járó terhek. Adassék át ez a feladat az egyházi alkalmazottaknak, hozzáértő világiaknak. A lelkipásztor pedig látogasson, lelkigondozzon, végezze lelkipásztori teendőit. Szabó Imre felvetése azt sejteti, hogy ez a javaslat nagyon nehezen fog érvényre jutni, mert lelkipásztoraink, úgy tűnik, szívesebben építkeznek, mint látogatnak, lelkigondoznak. Ne értse félre senki, én is építettem templomot-parókiát, fontosnak tartom, hogy az egyház külső élete rendben legyen. Még az is lehet, hogy a lelkésznek azért kell ezt csinálnia, mert nincs rá ember az egyházközségében. De éppen ezért kell elgondolkodnunk a megjegyzésen.

4)

Mi hát akkor a baj? Talán az, hogy Sipos Ete Álmos számon kéri egyházunkon a sola Scriptura elv érvényesülését? Aligha hinném, hogy ez lenne a baj. Hiszen a Szövetség alapító okiratában, ún. hitvallásában ez áll az első helyen. Ha tehát a Bibliaszövetség első embere sola Scripturáról beszél, azon nincsen semmi meghökkenni való. Talán az lenne a probléma, hogy a Bibliaszövetség főtitkára ostorozza az általa pragmatikus teológiának nevezett meggyőződést - én inkább pragmatista teológiának nevezem -, melynek értelmében a bibliai igazságok, princípiumok, meggyőződések helyébe a gyakorlati politikai életből vett pillanatnyi szükségek kerülnek? Ezt Sauter egy másfajta megfontolásban úgy írja le, mint amikor a nyomelemek, a hatások válnak forrássá és azok mentén akarják meghozni a teológiai döntéseket. Az okozat lesz okká. Azt hiszem, ez a megjegyzés sem okozhat visszatetszést. Akkor talán az a probléma a Bibliaszövetség főtitkárának megnyilatkozásával, hogy az ún. theologia regenitorum vagy az ún. pectoralis theologia nevében szólal meg a teológiai oktatáson belül megnyilatkozó racionalizmus ellen? Nem hinném, hogy ez probléma lehetne, a Bibliaszövetség kezdettől fogva polemizált a teológiai racionalizmussal szemben. Talán az lenne a probléma, hogy oktatási reformokat sürget? Vagy talán az, hogy óva int a túlzó ökumenizmustól, egyáltalán az ökumenizmustól, vagy talán az lenne a probléma, hogy újra hangot ad a női lelkészséggel, női presbiterséggel kapcsolatos ellenvetéseinek?

Ezek mind, eddig is ismert állásfoglalásai voltak a Bibliaszövetségnek. Azt hiszem a suttogás és az óvatosság abból adódik, hogy Sipos Ete Álmos a jelenlegi - és közelebbről a dunamelléki egyházvezetést - bírálja a következő elrendezésben. Megállapítja, hogy a sola Scriptura elv érvényesítése helyett egyházunkban a szituáció elve lett az úr. A szituáció szükségei, a politikai, pragmatikus egyházpolitikai megfontolások válnak elvvé. Örvendek, hogy egyébként ezt olvashatom tőle, mert két évvel ezelőtt, amikor a választási kampány folyt és némely egyházi vezető pártpolitikai megnyilatkozásokat tett, egy vitában jeleztem Sipos Ete Álmosnak, hogy talán tudatni kéne, nem lehet a szekeret a lovak elé fogni. Akkor ő azt felelte, hogy ez egy gyakorlati-politikai kérdés, ő ehhez nem ért, erről nem akar megnyilatkozni. Ismerjük mindannyian a kampány során elhangzott híres egyházvezetői mondatot: "Magyarországot a mennyországért sem áruljuk el!" Nos, én erre nézve kértem a Bibliaszövetség főtitkárától megjegyzést. Akkor ő azt mondta, hogy ez a politika területére tartozik. Örvendve olvasom most, hogy hangot ad annak, hogy ennek a pragmatista vonulatnak vannak bizonyos veszélyei is.

Sipos Ete Álmos következő kritikai pontja az, hogy egyházunkban a misszió helyett demonstrációk vannak. Ez az elsősorban a Magyar Református Világtalálkozóval kapcsolatban megfogalmazódó bírálata azért fontos, mert a világtalálkozót más szempontból is érték bírálatok - ezekkel most nem kívánok részletesen foglalkozni, hiszen ez nem a tíz év értékeléséhez, hanem egy esemény értékeléséhez tartozik -, de az a tény, hogy ahhoz képest, hogy rendszerváltás utáni első világtalálkozón volt még evangélizáció, és súlyozottan megjelenthettek a misszió szempontjai, most valóban azt kell mondanunk, hogy a mostani világtalálkozó egy nagy-nagy - sok esetben valóban lélekemelő, de más esetben igen meghökkentő - demonstratív esemény volt. Lehet vitatni, természetesen, hogy helytálló-e az ütköztetés, de érdemes rajta elgondolkodni.

A harmadik kritikai pontja az, hogy Krisztus királyi tisztének érvényesítése és gyakorlása helyett egyházunkban megjelent a politikai ideologizálás, amit - más vonatkozásban Sauter parapolitizálásnak jellemez. Egyházunkat az a veszedelem fenyegeti, hogy lassacskán parapolitikai együttessé válik, amely ugyan kívül van a politikán, de elhiteti magával, hogy a politikusoknál is jobban ért a politikához, és ezért szüntelenül bekiabál a politikába, és azt követeli, hogy engedjék be, ő majd megmutatja, hogyan kell azt csinálni. Olyan, mint az az ember, aki megáll a cukrászda előtt és gyönyörű krémeseket lát a kirakatban, ám nincs tehetsége-pénze arra, hogy vegyen, ezért elkezd kiabálni, hogy engedjék be a konyhába, ő majd megmutatja, hogy kell igazi krémest készíteni.

Igen-igen fontos, és a református teológia elveivel egyező megjegyzés, hogy az egyházban az Ige uralmának, vagyis Krisztus szolgálati uralmának kellene megvalósulnia, s ehhez képest egészen más a világi hatalomnak adott szuverenitási kör, ahogyan ezt A. Kuyper megfogalmazta. E kettőnek az összemosása, egybekeverése nem járhat mással, mint azzal, hogy politikailag ideológiai mezőre keveredik egyházunk, aminek viszont az lesz a következménye, hogy lassan valóban csak mint parapolitikai organizációt fogják kezelni. Ne csodálkozzunk, hogy ha ez vagy az a politikai párt szekértáborának, vagy markotányos csapatának kezdik tekinteni egyházunkat és kezdenek vele eszerint is bánni.

Végül a Bibliaszövetség főtitkárának negyedik kritikai megjegyzése, azt mondja, hogy egyházkormányzatunkban az egyetemes papság elvének érvényesítése és a szolgálatok jó rendjének érvényesítése helyett egy sajátos ingadozás jelenik meg. Ugyanis, ha az egyetemes papság elve nem érvényesül, két lehetőség marad: vagy egyfajta cezaropapizmus valósul meg, melyben - s itt visszakapcsolunk a politikához - valamely politikai érdek közvetlen érvényesítésének akarata jelenik meg, s ily módon egyházunk világfüggő lesz, kormányfüggő lesz, segélyfüggő lesz, pártpolitika függő lesz. A másik lehetőség az, hogy az egyházban oligarchikus uralom valósul meg. Kálvin az Institúcióban alaposan elemzi, hogy mi a különbség a monarchia, az oligarchia és a demokrácia között. Elviekben meghagyja, hogy mind a három világi uralmi formának meg van az esetleges oka-haszna, ám amennyiben érvényesíteni akarjuk az egyetemes papság elvét az egyházban, az bár nem azonos a demokráciával - és ez ellen Kálvin tiltakozna -, de testületi, közösségi egyházkormányzást von maga után, a szolgálatok és a szolgálatokra való képesítettség jó rendjében.

Ha ezek a kritikai megjegyzések - és a másik három iratéi -az egyházvezetést is érintik, joggal vélhetjük, hogy a Bibliaszövetség főtitkára aggasztónak látja egyházunk jelenlegi helyzetét. Ez viszont azért is érdekes, mert a Bibliaszövetség igen jelentékeny szerepet játszott - legalábbis Dunamelléken - az elmúlt tíz esztendő alakításában. Vagyis úgy kell vennünk, hogy értékelésében elemzését, az önkritika elemei is megtalálhatók.

VISSZA

Most néhány értékelő megjegyzést szeretnék mind a négy dolgozathoz fűzni, a bevezetőben felsorolt elvek alapján.

1)

A küldetés gondolata mind a négy dolgozatban összekapcsolódik a misszió fogalmának elvi és gyakorlati kibontásával. Mindegyik arra tesz kísérletet, hogy az értékelés szempontjául a bibliai értelemben vett missziót tegye meg, melyet azonosságba von a küldetéssel, és azt vizsgálja, hogy hol bontakozott ki misszió, hol született missziói koncepció, hol jutott előnyhöz a missziói felfogás, vagy éppen hol és miért szenvedett vereséget. Hol nyertünk az elmúlt tíz évben maradandó belátásokat értékeket, és hol mulasztottunk el valamit, amit esetleg az elkövetkezendő években vagy évtizedekben kell majd nagy erőkkel pótolni? Azt is elmondhatom, hogy megalapozásában és hivatkozásrendszerében - és ez a forráselvhez tartozik - mind a négy értékelés biblikus. Mindegyik óv attól, hogy az egyházat valami másból, mint az evangélium meghallásából, megértéséből szemlélve határozzuk meg. Ez azért fontos, mert a nyugati keresztyénség válságának egyik kísérőjelensége éppen az, hogy szinte észrevétlen valami másból határozza meg az egyházat, mint az evangélium megértéséből, és ez a más, ami rajtunk kívül van, sokszor közelebbi, szimpatikusabb, kedvesebb, mint maga az egyház. Gondoljunk erre is, amikor ezeket az értékeléseket olvassuk.

2)

Szeretném az értékelésekből kiemelni azt, hogy nem kívánalmakat fogalmaznak meg. Feladatokat lehet úgy is megfogalmazni, hogy ábrándokat kergetünk. Nekem, például, van egy ábrándom: legyen az egész világ református. Természetesen. Ezt aztán lehet hangoztatni, meg lehet próbálni ehhez szabni a feladatokat, ám, azt hiszem, a feladatok egészséges megjelölése, a cselekvési program leírása csak akkor lehetséges, ha előbb a tényekkel szembesültünk.

Más és más címen mindegyik értékelés sürgeti ezt. Kósa László tézisszerűen a morális problémák megoldásától kezdve az átgondolt közoktatásig sürgeti ezeknek a feladatoknak a koncepciózus megfogalmazását. Isépy Gábor tanulmányában részletekbe menően, szinte tételszerűen, sőt személyi minősítésektől sem tartózkodóan hallunk ezekről a feladatokról. Ám bármilyen cselekvési programot próbálunk megfogalmazni, bármilyen módon is próbálunk a tényekkel szembenézni, a minőség-elvet mindenképpen érvényesítenünk kell. Ehhez a minőségi elvhez rendelem nagyon röviden a maradék két elvet: a kritikai elvet és a szolidaritás elvét.

3)

Mindazáltal a kritikai elvnek meg kell jelenítenie a megkülönböztetésnek a képességét is, nem elég a puszta bírálat. A kritikai elv adja a jó és a rossz megkülönböztetésének a képességét. A jó tények elismerésének, és a rossz tényekkel való szembenézésnek a képességét.

Szeretnék mindenkit óvni attól, hogy tíz év eltelte után bántottságból, sértettségből, félreértettségből, mellőzöttségtudatból vezérelve azt mondja, hogy nem történt semmi az elmúlt tíz évben. Ez nem igaz! Nagyon sok minden történt és ezeket el kell ismerni, és csak ez adhat alapot arra, hogy elmondhassuk azt is, ami nem történt meg, vagy rosszul történt. A kritikai elv erre is kiterjed. Ugyanakkor a kritikai elv azért is fontos, mert - és ez a THÉMA egyik nagy kérdése hosszú idő óta - azt is meg kell vizsgálnunk, hogy miképpen valósítható meg a konszenzus mind a misszió kérdésében, mind a helyzet értékelése kérdésében, mind a cselekvési program kialakítása kérdésében. A konszenzus nem azt jelenti, hogy valaki kitalál valamit, és mi csatlakozunk egyetértő helyesléssel. A konszenzus azt jelenti, hogy a kritikai elv értelmében közösen, minden szempontot megfontolva, minden lehetséges utat, legalábbis elviekben bejárva közös meggyőződés születik, amely természetesen jelentheti azt is, hogy abban valakinek a meggyőződése dominánsabb, erőteljesebb, hatékonyabb. Lehet, hogy a konszenzus esetében is úgy érzi valaki, hogy én 80%-ot kértem a konszenzusból, de csak 20 %-ot kaptam, meg vagyok verve. De az semmiképpen nem járható út, hogy egy személy mondja azt, hogy ő mindent tud. Aki ma a Református Egyházban azt mondja, hogy mindent tud, hogy hogyan és mit kell tenni, arról én csak azt tudom mondani: semmit sem tud. Semmit sem tud, mégpedig azért nem tud semmit, mert nem ismeri a Református Egyházban élők, szolgálók szempontjait, problémáit, kérdéseit és esetleges javaslatait. A kritikai elvnek erre is ki kell terjednie. Egyszerűen fogalmazva: jó lenne, ha az önkritikai elv is valamiképpen érvényre jutna.

4)

Láthatóan mindegyik dolgozat szerzője szolidaritást vállal a Magyarországi Református Egyház közösségével. Nem kívülállók bírálatai ezek, nem gúnyolódók bírálatai, nem olyanoké, akik felettébb örülnek anyaszentegyházunk esetleges romlásának, vagy rossz, esetleg rendezetlen állapotának, hanem éppen az Egyház iránti elkötelezettségből adódóan érezték szükségét annak, hogy kritikai hangot szólaltassanak meg.

Kiegészítésül még egy aspektust említek a szolidaritási elvet taglalva. Sokan azt mondják, főleg mikor közelednek a választások, hogy senki sem fölösleges az egyházban és mindenkire számítunk. Talán az elmúlt tíz esztendő egyik legszomorúbb fejleménye, hogy úgy tűnik, hogy jelenlegi egyházi vezetésünk - és ezen ne csak a Dunamelléket tessék érteni! - a kritikai hangot megszólaltatókat, a Krisztus királyi tisztéből fakadó egyetemes papság elvét érvényesíteni akarókat, a konszenzuskeresők egy részét fölöslegesnek tudja tekinteni.

Az elmúlt tíz esztendő lélektani szempontból talán egyik legszomorúbb hozadéka, hogy tovább folytatódik a mögöttünk hagyott negyven esztendő, hiszen abban a negyven esztendőben is az egyet nem értőt, a másféle hangot megszólaltatót, a kritikai belátást megszólaltatót tekintették fölöslegesnek és bántak vele fölöslegesként is. Úgy tűnik, ez a tendencia folytatódik. Bár, adjunk hálát Istennek, immár teljességgel más körülmények között. Nem kell félni Államvédelmi Hatóságtól, retorziótól, deportálástól. Viszont akkor éljük meg teljesen a változást, ha belátjuk - s ezt most a kritikai hangot megszólalóknak mondom -, a megbíráltak közül sem felesleges senki. Aki igényt tart arra, hogy számítsanak rá, annak meg kell hallgatnia a másikat.