Ébredj!

Százhúsz lelkész és missziói munkás találkozott a Káposztásmegyeri Református Gyülekezetben tartott Nagy-Budapesti Missziói Konferencián.

Láss!
A találkozást, tájékozódást, inspirálódást szolgálta a Budapest és az agglomeráció megújulását célzó Nagy-Budapesti Missziói Konferencia, melyet a Dunamelléki Református Egyházkerület Missziói Támogató Szolgálata szervezett.

A közösség táplálása, az egymásért folyó imádság erősítése mellett a nap célkitűzései között a legfontosabbként a „szív” erősítését, lángra lobbantását jelölte meg Hajdú Bálint Kadosa, a Missziói Támogató Szolgálat vezetője, nem pedig a teológiai tudás szaporítását.

A házigazda Káposztásmegyeri Református Gyülekezet képviseletében Jézus szavaival köszöntötte az egybegyűlteket Zámbó András vezető lelkipásztor: „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott leszek közöttük.” (Máté evangéliuma 18. rész 19-20. versek)

A missziói konferencia Balog Zoltán dunamelléki püspök nyitó áhítatával vette kezdetét, aki az Apostolok Cselekedetei 3. fejezetének 1-10., 11. versei alapján hirdette Isten Igéjét. Korábbi víziójáról beszélt először, mit tekintett ő maga püspöki szolgálata lényegének: ez a láthatóság. A láthatóságot szolgálta többek közt a Calvineum víziója, a református egyház ingatlanjainak gyarapodása, a tervezett missziói központok kialakítása.
A fenti igeszakasz alapján – melyben Péter és János apostolok a vallásgyakorlás tradicionális helyszínére indulnak – Balog Zoltán a látás és a láthatóság szavait emelte ki, feltéve a kérdést az egybegyűlteknek: Van-e a másik ember lényegét, vagy egy missziói helyzet valóságát látó szemünk? Meg tudjuk-e a másik embert szólítani nem potenciális segítőként, szociális adakozóként, hanem azzal az őszinte kéréssel, hogy nézzen ránk?

„Az én egyik püspöki elképzelésem a láthatóság növelése. Azt gondoltam, hogy ez a dolgunk. Most látom, hogy ez hogyan törik meg – éppen az, amin keresztül a ’köztereken’ lévőket meg lehetett szólítani. Ezt látni számomra megrendítő tapasztalat. Akiket ez a megnövelt láthatóság vonzott, találtak-e valamit nálunk? Alkalmas volt-e ez a térfoglalás arra, hogy megtalálják az ácsorgókat azok az emberek, akik azt tudják nekik mondani: nézz ránk? Annyi teret érdemes foglalni, ahányban személyes megszólítással jelen tudunk lenni. Csak azt tudjuk adni, amit mi is kaptunk, így a végén minden emberkérdés Krisztus-kérdéssé válik” – zárta Balog Zoltán ébresztő áhítatát. Az összegyűlt nagyságrendileg százhúsz ember minden zenei kíséret nélkül énekelte el az új énekeskönyv 834-es énekét: „Urunk e roppant ért vetésre nézz, a munka sok, a munkás oly kevés…” Nem volt dicsőítő zenekar. Nem volt gitár. Nem volt zene. Mégis megrendítően töltötték be az ének sorai a termet. Ez nekünk, missziói lelkületű, református embereknek szólt. Arról, hogy mégis van remény.

A szociológus szemével
A nap szociológiai alapvetését Duráczky Bálint adta meg a Nagy-Budapest mint társadalmi előkép címet viselő előadásában. A szociológus sokatmondó grafikonokon vázolta a fővárosban és vonzáskörzetében lévő gyülekezetek helyzetét a megváltozó társadalmi környezet és a meggyengülő tradíciók tükrében. Beszélt arról is, hogy mindez milyen változásokat tesz szükségessé a kapcsolatteremtésben. A szakember hangsúlyozta: Budapest előrébb jár a tradicionalizmus megszűnésében, mint Magyarország többi része, de talán éppen ezért mutathat új utat a református gyülekezeteknek.

„Nem kell attól megijednünk, hogy a névleges kereszténység megszűnőben van” – mondta a szociológus. A kérdés az, hogy az egyértelmű kihívásokra lesznek-e egyértelmű válaszaink? Ez volt a tétje a konferenciának, ez a tétje az Élő Ige évének és gyülekezeteink szolgálatának is. Néhány évtizede a nagyváros a vallástalan jövő előképe volt, ezzel szemben lehet a megújuló, elkötelezett, választáson és személyességen alapuló kereszténység előképe, ha a felvetett kérdésekre jó válaszokat találunk.

A gyülekezeti megújulásról szóló kerekasztal-beszélgetés résztvevői Harmathy András szentendrei lelkipásztor moderálása mellett arról beszélgettek, hogy a már meglévő, bizonyos szempontból megkövesedett gyülekezeti struktúrákba érkezve hogyan élték meg az egyes lelkipásztorok a gyülekezeti megújulást. Dani Eszter solymári lelkipásztor, Hekli Katalin rákospalota-óvárosi lelkész és Molnár Sándor külső-kelenföldi lelkipásztor a cselekvő, látható és hallható Istenről – Jézus Krisztusról – számoltak be a gyülekezetben tapasztalt személyes történeteken, de a nehézségeiken és bukásaikon keresztül is.



A mi kultúránkban a természetes megoldás a módszer, a beszélgetés mégsem módszerekről, hanem emberekről és történetekről szólt. A tűz képét hozta a beszélgetés moderátora, aki elsőként azt hangsúlyozta, hogy az Úr növeli a gyülekezetet. Minden lelkipásztor beszélt továbbá arról a lehetőségről, amelyet a gyülekezete hordoz és hordozhat. Molnár Sándor hangsúlyozta: a körülmények és lehetőségek dinamikusan változnak, Isten ígéretei statikusak.

A konferencia szünetére Bedekovics Péter, a Budai Református Gyülekezet vezető lelkésze ajánlott hat beszélgetésindító kérdést, köztük ezt is: „Mi a gyülekezetem legnagyobb missziói lehetősége?”

A sokszorozódás természetes folyamat?
A második kerekasztal-beszélgetésen a gyülekezetplántálásról osztották meg tapasztalataikat a meghívott lelkészek Horváth Dániel tököli lelkipásztor moderálásával. Márkus Tamás András, az őrmezői református gyülekezet lelkipásztora elmondta: tucatnyian alkották a közösség magját néhány évvel ezelőtt, ma pedig már minden korosztályból látogatják a lelkialkalmakat, Isten számtalan helyről hívja el az embereket. Esztergály Előd csömöri lelkész szerint Isten már fiatal korában előkészítette gyülekezete plántálását, hiszen olyan tapasztalatokat szerzett, melyeket felhasználhatott az új közösségben.

Lénárt Tibor lelkipásztor tizenkét éve került Monorierdőre, az akkor maroknyi szórvány ma már az önállósodás küszöbén áll, öt éve saját templomában dicséri az Urat, és bölcsődét épít – a lelkész szerint mindez nem menne, ha nem vállalná fel gyengeségeit a gyülekezet előtt. Pogrányi Károly diósdi lelkipásztor a REFISZ ifjúsági lelkészeként szerzett lendülettel érkezett meg Diósdra, teljes egzisztenciáját kész volt feltenni a gyülekezetplántálás ügyére. Az egyik legfontosabb lecke számára Diósdon az alkalmazkodás képessége volt, hiszen a gyülekezethez elsőként az idősebb generáció képviselői csatlakoztak. Megosztotta a résztvevőkkel azt is, hogy szolgálatában sokat segített, amikor hét év szolgálat után pihenőre mehetett, hogy megújult erővel térjen vissza a gyülekezetbe.

Lovas András magával ragadó előadása a misszióról mint a megsokszorozódás természetes lehetőségéről szólt, mely a legkevésbé népszerű, mégis a legmélyebben krisztusi mozzanattal kezdődik: az önfeláldozással. A Dunamelléki Református Egyházkerület missziói előadója János evangéliuma 12. részének 24. verse alapján hívta gyümölcstermő életre a megjelent lelkipásztorokat és az általuk képviselt gyülekezeteket. Hangsúlyozva: bár jelen kultúránktól idegen, hogy a növekedés az önfeláldozás útján tárul fel, mégis ez az evangéliumi, természetes sokszorozódás kulcsa, így válhatnak a gyülekezetek kiküldőkké. „A megsokszorozódás nem csoda, nem rendkívüli dolog, hanem a dolgok természetes menete, ha természetfeletti erő, a Lélek ereje által történhet csak. Ez az erő minden időben adatik Isten népének” – erősítette meg az előadó.



A harmadik kerekasztal-beszélgetésen a rendhagyó, egy-egy városrészi sajátossághoz kapcsolódó gyülekezetplántálások, az úgynevezett úttörő plántálások kerültek a fókuszba. Az ilyen szolgálatot végző lelkipásztorok arról számoltak be, hogy a misszió mindig a komfortzónából való kilépést jelenti. Vígh Eszter, a fővárosi Bartók-negyedben zajló misszió munkatársa nagy áldásnak tartja, hogy már szolgálatuk rövid ideje alatt megtapasztalta, a Szentlélek hányféleképpen tud munkálkodni az emberek életében.

Lakó István, a józsefvárosi Te+Én/ Kontraszt Közösség lelkésze úgy látja, a Lélek mindig aktuális missziós szolgálatukban nyilvánult meg leginkább az elmúlt évek alatt, legyen szó gyermekszolgálatról,  felnőtt programokról vagy személyes tanítványozásról. Szabó István nehezen élte meg a koronavírus-járványt, hiszen az éppen a József Attila-lakótelepi közösség plántálása elején tört ki, de azóta a misszióhoz egyre többen kapcsolódtak, és nagyobb befogadóképességű helyszíneken tudják tartani alkalmaikat is.

Van időnk!
Az, hogy a megsokszorozódás még a misszió iránt elkötelezettek számára sem természetes, abban is megmutatkozott, hogy a konferencia végére erősen megcsappant a jelenlévők száma. Ebben a helyzetben is igaz viszont, hogy az evangélium nagyobb, mint a mi gyengeségeink.

A lakókörnyezet adta speciális plántálási, gyülekezetépítési lehetőségeket mutatta meg a negyedik kerekasztal. A panelgyülekezetekről szóló beszélgetést Sóskúti Zoltán rákoskeresztúri lelkész moderálta. Zámbó András káposztásmegyeri, Sípos Aba Álmos békásmegyeri, Fogarasi Gábor újpalotai és Morva Ákos szigetszentmiklós-újvárosi lelkipásztorok először arról beszéltek, hogyan tapasztalták az evangélium erejét ebben a környezetben.

Morva Ákos elmondta: gyülekezetük első presbitériumának a fele szabadult alkoholista volt, így bizonyságtevőt a lehető legkönnyebb volt találni.
Sípos Aba Álmos arról számolt be, hogy idővel olyan asszonynak a bizonyságtételét olvashatta, aki ott állt az alapkőletételnél, és ordította: „Nem kell ide templom!
Fogarasi Gábor újpalotai lelkész a gyógyító istentiszteletekben megvalósult missziói látásáról beszélt, amiért hálás, hogy megtörténhetett.
Káposztásmegyeren ötvöződnek a régi és az új formák, de Zámbó András szerint gyülekezetük legfontosabb erőssége a személyes pásztori törődés, ami a nagy létszám ellenére meg tud valósulni.
Közösségeik erősségeként a hittanoktatásban és a zenés istentiszteletekben rejlő lehetőségeket említették a lelkészek. Morva Ákos találóan úgy fogalmazott: „Missziói kapu az, ami a másik számára kinyílik.”

A konferencia résztvevői között felmerült, hogy többet kellett volna a mélységekről, a küzdelmekről beszélni, mert az élet minden gyülekezetben csak lépésről lépésre bomlott ki.  

Zárásként Somogyi Péter, a Dunamelléki Egyházkerület lelkészi főjegyzője fektette le a misszió szempontjából is legfontosabb alapvetést: nem járt le az időnk. Meghatározott idő után lesz az Isten országában elvetett mag életté, ezért fontos, hogy legyen időnk kivárni.
Gyorsfagyasztott ételek, gyorsérlelt sajtok, gyorsított eljárások – gyors tempójú világunkban mi alkalmazkodunk a sebességi elvárásokhoz: sokan nem tudták kivárni a konferencia végét sem. Pedig lehetne időnk Krisztusban – Ézsaiás könyve 28. fejezetének befejező verseire utalva zárta a konferenciát: „Ez is a seregek Urától származik, csodálatos a terve, hatalmasan hajtja végre.” Arra biztatta a jelen lévőket, hogy legyenek részesei az egyház Ura, Jézus Krisztus terveinek.

A gyülekezetek terheit és a misszió lehetőségeit hordozó kiscsoportos imaközösséggel ért véget az inspiráló összejövetel, melynek előadásairól, beszélgetéseiről hamarosan bővebben is beszámolunk portálunkon.

Gyülekezeti életünk lényege a történeteinkben érhető tetten, amelyekben látszik, hogy Isten munkálkodik közöttünk. A missziói konferencián ezek által a személyes történetek által inspirálódtak és gazdagodtak a megjelentek, élesztve és ébren tartva egymásban és önmagukban is a missziói tüzet, amelyet Jézus Krisztusban nyertek.

Képek: Füle Tamás

Nagy-Budapesti Missziói Konferencia