„Ha valakinek élő hite van, az kihat a családjára, a környezetére, s végső soron a társadalomra is. A közösségnek jellemformáló, hitet erősítő ereje van."
Cseri Kálmán
Nem a pusztába kiáltott
Kiss Géza ígéretes akadémiai karriert cserélt a kákicsi lelkészi szolgálatra, majd élete nagy részét az Ormánság néprajzi kincseinek megőrzésére és társadalmi problémáinak – különös tekintettel az ún. egykézésnek – a feltárására szánta. Munkája az egyházi és irodalmi disputákon túl azonban kevés visszhangot váltott ki, tettekre pedig csekély mértékben sarkallta a felelős döntéshozókat. Ennek ellenére szűkebb hazájának egyik legismertebb kutatójaként hivatkozik rá az utókor: írásai nagy forrásértékkel bírnak nem csak szakmabeliek, hanem minden, népéért és hazájáért felelősséget vállaló ember számára is.
Az egyke vagy egykézés nem az Ormánságban kezdődött és nem csupán a múlt század első évtizedeinek hányattatásai sarkallták egy gyermek vállalására a területen élő családokat, de Kiss Géza volt az első, aki tudományos igényességgel, időt és energiát nem kímélve kutatta annak okait és tárta eredményeit az ország nyilvánossága elé, prófétai módon kongatva a nemzethalált, a „belső Trianont” zengő vészharangot. A baranyai Kákics leghíresebb szülötte mindenesként vette vállára a falu ügyeit és féltőn szerette családját, a megfeszített munka és a folyamatos gyötrődés azonban korán kikezdte egészségét – 56 évesen hagyta itt feleségét, három fiatal gyermekét és szeretett otthonát.
Iskoláit Kunszentmiklóson és Pápán végezte, tanárnak készült – leginkább a lélektan, a mese és a játék szerepe, valamint az irodalom érdekelte –, apai nyomásra mégis a teológia hallgatója lett. Két szemesztert töltött a lipcsei egyetemen, záróvizsgái letétele után a Budapest-Kálvin téri gyülekezet segédlelkésze lett. A tanári pályát szem előtt tartva a fővárosban bölcsészeti tanulmányokat folytat, ez idő alatt éles hangú írásokban kritizálta a nagyvárosi elidegenedést és a „csődött mondott” emberi gondolatokat. Lánya, Achs Károlyné Kiss Gizella úgy véli, édesapja ekkora már kiforrott világnézettel rendelkezett, melynek próbája akkor érkezett el, amikor Kiss Géza szüleit a parókia elhagyására kötelezték Kákicson, ha nem családtagjuk – fiuk – vállalja a lelkészséget.
„Ha eredményt akarsz elérni, olyanra vállalkozz, ami lehetetlen!”
– vallotta Kiss Géza, ezért 1915 novemberében hazatért, hogy Kákicson hirdesse Isten Igéjét. Nővére árvái mellett idős szüleiről is gondoskodnia kellett – édesanyja 1917-ben, édesapja 1922-ben hunyt el –, a falut megnyomorították az első világháborús hadikölcsönök és rekvirálások (a vagyontárgyak hatósági lefoglalása). A közeget jól jellemzi Kiss Gézának egy, az érkezése után mindössze öt hónappal keltezett levele, ahol Kákicsról úgy ír, mint ahol „…egy sereg ambíciónak a szárnyát szinte nap-nap után kénytelen legalább is megnyirbálni.”
A térség társadalmi problémáit már 1916-ben született Rajzok című írásában felfestette a magyar néprajzkutatás térképére, majd egyre gyakrabban értekezett az egykés családok jellemzőiről és a jelenség kiváltó okairól. „Tégy egy népet szegénnyé, súlyos gondokkal küszködővé és lealjasítottad azt a népet” – írta egy helyen. A döntéshozókat a birtokrendszer megváltoztatására, a nevelés gyökeres átformálására szólította fel – ez utóbbin a maga módján próbál segíteni: a kákicsi lelkészlak lett a helyszíne az ifjúsági és felnőttképzéseknek. Az asszonyoknak énekkart vezetett, a felnőtt férfiakkal gazdasági kérdéseket vitatott meg, az ifjúságnak irodalomtörténeti kurzusokat tartott.
Mi az egykézés?
Egynél több gyermek születésének a megakadályozása, hogy a család vagyonát ne kelljen felaprózni, szétosztani. A magyar paraszti társadalomban már a 19. század közepén elkezdődött a tudatos születésszabályozás, amely igen gyorsan az egyetlen utóddal rendelkező család társadalmilag is elfogadott formájához vezetett. Az egyik legnevezetesebb egykés terület a Dél-Dunántúl volt (Somogy, Tolna és Baranya megye, utóbbi esetében különösen az Ormánság). A földtulajdon megnövekedett értéke, a munkaszervezeti formák és módok változása, az öröklési rend megszilárdulása, az igényesebb élet utáni vágy, valamint a paraszti rétegek új, a vagyon nagysága szerinti újraértékelése mind az egykerendszer kialakulását támogatták. Az egykerendszer megszilárdulása után megvetették, lenézték azokat a családokat, ahol egynél több gyermek született. Az egykés társadalomra jellemző, hogy mivel a nők is mint egyetlen utódok az egész vagyon örökösei lettek, egyenrangúvá váltak, sőt gyakran az asszonyi vezetés érvényesült családon belül. Az egykézés különösen az ormánsági falvakban együtt járt a munkaerőhiányból fakadó, nagymértékű bevándorlással.
Egynél több gyermek születésének a megakadályozása, hogy a család vagyonát ne kelljen felaprózni, szétosztani. A magyar paraszti társadalomban már a 19. század közepén elkezdődött a tudatos születésszabályozás, amely igen gyorsan az egyetlen utóddal rendelkező család társadalmilag is elfogadott formájához vezetett. Az egyik legnevezetesebb egykés terület a Dél-Dunántúl volt (Somogy, Tolna és Baranya megye, utóbbi esetében különösen az Ormánság). A földtulajdon megnövekedett értéke, a munkaszervezeti formák és módok változása, az öröklési rend megszilárdulása, az igényesebb élet utáni vágy, valamint a paraszti rétegek új, a vagyon nagysága szerinti újraértékelése mind az egykerendszer kialakulását támogatták. Az egykerendszer megszilárdulása után megvetették, lenézték azokat a családokat, ahol egynél több gyermek született. Az egykés társadalomra jellemző, hogy mivel a nők is mint egyetlen utódok az egész vagyon örökösei lettek, egyenrangúvá váltak, sőt gyakran az asszonyi vezetés érvényesült családon belül. Az egykézés különösen az ormánsági falvakban együtt járt a munkaerőhiányból fakadó, nagymértékű bevándorlással.
A világháború lezárása után csöndesebb időszak következett az életében, ekkoriban ismerkedik meg a Vajszlón tanító Kodolányi Jánossal és jó barátságot ápolt a csányoszrói lelkész Csikesz Sándorral, a debreceni teológia későbbi rektorával. Kodolányi így jellemezte a kákicsi parókiát: „…igazi nyomortanya. Horpadt zsúptető, meztelen, vakolatuk hullott falak, ajtó- meg ablakszárnyak, amelyeken besüvölt az őszi szél, s kioltja a gyertyát.” A rozoga épületben azonban élénk szellemi munka folyt, hiszen Kiss Géza tovább foglalkozott a gyermeklélektan kérdéseivel: pszichológiai kötetet (A gyermek lelkivilága) és lírai mesegyűjteményt (Sugárka) adott ki.
Képünkön már a frissen felújított egykori lelkészlak látható
Az Ormánság néprajzi örökségét már Kákicsra érkezése után elkezdte gyűjteni, összefoglaló tanulmánya 1927-ben jelent meg Ormányság címmel. Szokásokat, történeteket, népdalokat, tárgyakat, szavakat örökített meg benne, de érezte, az egykeprobléma miatt mindez lassan a múlt ködébe vész. Egyházi lapokban vízionálja Magyarország öngyilkosságát, tetemre hívja azokat, akiknek tenniük kellene valamit, miközben részletes statisztikákat és számításokat közöl a helyzetről és annak lehetséges megoldásairól. Amennyire féltőn szereti népét, olyannyira ostorozza azért, hogy ősi babonák megszállottja és kenyerét a könnyen előállítható, ám az egészségre ártalmas Noa-borra cserélte. Bírálja az egyházat is a kis gyülekezetek „anyagi túlterheltsége” és a „lélektelen intézményesítés” miatt.
Kiss Géza életében átmeneti nyugalmat hozott családalapítása – 1928-ban vette feleségül Patay Gizellát, akivel három gyermekük született: Gizella, Géza és Ágnes –, de gyötrődése miatt időről időre eljátszott a gondolattal, hogy otthagyja Kákicsot: „Lelkileg nem bírom már ezt a nyomorult, lealjasodott lelkű népet” – írta Csikesz Sándornak 1934-ben. Lánya felidézte, hogy ilyenkor mégis mindig a maradás mellett döntött: „Ki törődik ezzel a néppel, ha én is itt hagyom?” – mondta.
Aggódása gyakran vegyült a népi örökség kutatásában érzett örömével – ez utóbbinak lett az eredménye 1937-ben megjelent nagy hatású tájmonográfiája, az Ormányság. A kötet tartalmazott egy terjedelmes szójegyzéket is, melyet Kiss Géza élete utolsó műveként szótárrá bővített néhány évvel később.
Egykekérdés a korabeli sajtóban
Fülep Lajos zengővárkonyi lelkipásztor 1931-ben Pécsen mesélt Babits Mihálynak az Ormánságot kiemelten érintő problémáról, amit a költő ekkor még „ijedt fantázia lázrémének” tartott. Hasonlóképpen nem vette komolyan a lelkész figyelmeztetéseit Illyés Gyula, aki 1932-ben négy napig volt a zengővárkonyi parókia vendége. Mégis ő volt az, akinek egy évvel később, a Nyugatban megjelent Úti jegyzetek című írása tágasabb közönség előtt tette ismertté a „német tengerben fuldokló magyarság” tragédiáját. Babits Mihály rögtön a Nyugat következő számában, „Elfogy a magyarság?” címmel írt cikkében követte meg magát, amiért korábban nem hitt a jajkiáltásoknak. A legrészletesebb útirajzot a helyben ismerős Kodolányi közölte a Magyarország című lapban. Kákicsi Kiss Géza Ormányság című monográfiáját levélben dicsérte Áprily Lajos, Móricz Zsigmond pedig öt napot töltött Kákicson 1938 januárjában. A regénytémát kereső írót Achs Károlyné szerint „mellbe verte” a település valósága, aki később a Pesti Napló hasábjain nem csak az ott lakókat ekézte, de Kiss Gézát is megvádolta: szerinte a lelkész „rettegő szerelemmel rejtegeti a falu hibáit.” A kákicsiak a lelkészen kérték számon, amiért Móricz ország-világ előtt gyalázta őket, a pásztor pedig parttalan sajtóvitába bocsátkozott az íróval – utóbbit Kodolányi mellett Szabó Dezső és Kovács Imre is védelmébe vette recenziójában, illetve Csűry Bálint nyelvészprofesszor is kiállt mellette. Kiss Géza ekkoriban ápolt szoros kapcsolatot Arvi Järventaus finn íróval, akinek műveit később eredetiben olvasta.
Fülep Lajos zengővárkonyi lelkipásztor 1931-ben Pécsen mesélt Babits Mihálynak az Ormánságot kiemelten érintő problémáról, amit a költő ekkor még „ijedt fantázia lázrémének” tartott. Hasonlóképpen nem vette komolyan a lelkész figyelmeztetéseit Illyés Gyula, aki 1932-ben négy napig volt a zengővárkonyi parókia vendége. Mégis ő volt az, akinek egy évvel később, a Nyugatban megjelent Úti jegyzetek című írása tágasabb közönség előtt tette ismertté a „német tengerben fuldokló magyarság” tragédiáját. Babits Mihály rögtön a Nyugat következő számában, „Elfogy a magyarság?” címmel írt cikkében követte meg magát, amiért korábban nem hitt a jajkiáltásoknak. A legrészletesebb útirajzot a helyben ismerős Kodolányi közölte a Magyarország című lapban. Kákicsi Kiss Géza Ormányság című monográfiáját levélben dicsérte Áprily Lajos, Móricz Zsigmond pedig öt napot töltött Kákicson 1938 januárjában. A regénytémát kereső írót Achs Károlyné szerint „mellbe verte” a település valósága, aki később a Pesti Napló hasábjain nem csak az ott lakókat ekézte, de Kiss Gézát is megvádolta: szerinte a lelkész „rettegő szerelemmel rejtegeti a falu hibáit.” A kákicsiak a lelkészen kérték számon, amiért Móricz ország-világ előtt gyalázta őket, a pásztor pedig parttalan sajtóvitába bocsátkozott az íróval – utóbbit Kodolányi mellett Szabó Dezső és Kovács Imre is védelmébe vette recenziójában, illetve Csűry Bálint nyelvészprofesszor is kiállt mellette. Kiss Géza ekkoriban ápolt szoros kapcsolatot Arvi Järventaus finn íróval, akinek műveit később eredetiben olvasta.
Az 1927-ben megjelent tanulmányával azonos címet viselő kötetre a debreceni egyetem is felfigyelt, és arra kérte Kiss Gézát, hogy adja be művét doktori disszertációként – 1938. május 21-én avatták bölcsészdoktorrá. Mialatt szótárán dolgozott, szinte minden évben hónapokat töltött kórházban egyre súlyosbodó betegsége miatt. A második világháború alatt a kákicsi parókia német és orosz katonák, szerb partizánok és horvát menekültek, munkaszolgálatos parasztemberek otthonává vált, a lelkész az utolsó szem búzáig maga élelmezte az ott lakókat. Az Illyés Gyula vezetésével 1946-ban megalakult Magyar Népi Művelődési Intézet tanítóképzőt alapított Csányoszrón, ahová Kiss Gézát is meghívták tanárnak –, de megromlott egészségi állapota miatt nem vállalta el az állást.
.jpg)
Három kiskorú gyermeke miatt a nyugdíjazásra nem gondolhatott, ezért utolsó lélegzetéig dolgozott. 1946 karácsonyán még elvégezte a kákicsi szolgálatokat, februárban azonban újból ágynak esett, 1947. április 28-án, a pécsi kórházban adta vissza életét Teremtőjének. Haláláig meggyőződése volt, amit a közéletet ideig-óráig felforgató, ám érdemi lépéseket kiváltani nem tudó munkája kapcsán írt ormánsági népéről: „Hittem a jövőjében. Ráztam egy életen át a tespedt álomból: ébredjetek! Hiába üvöltöttem."
Erőfeszítései azonban nem voltak hiábavalóak: felbecsülhetetlen értékű néprajzi kincset hagyott az utókorra, szavai pedig időről időre figyelmeztetést jelentettek az „öngyilkos nemzet öngyilkos fiai” számára. Kiss Géza a kákicsi református temetőben nyugszik, sírját a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság 2007-ben védetté nyilvánította. A kákicsi lelkészlak ma emlékházként funkcionál. Emlékét őrzi a sellyei Kiss Géza Ormánysági Múzeum és Skanzen, valamint a Kiss Géza Magyar-Horvát Kétnyelvű Nemzetiségi Általános Iskola is.
Emlékház és ifjúsági szállás nyílik Kákicson
Kiss Géza (1891–1947) és az Ormánság néprajzi és szellemi örökségének megismertetése céljából a Dunamelléki Református Egyházkerület felújíttatta a kákicsi templomot és a hozzá tartozó parókiát. Az egykori lelkészlak épületében kialakított emlékszobában a Kiss Géza Ormánysága című állandó kiállításon mutatják be az érdeklődőknek a néprajzkutató lelkipásztor életét és korát.
A valamikori csűr épületét ifjúsági szállássá alakították: egy fiú- és egy lányszoba 9-9 ággyal, csoportkísérő-szoba, konyha és vizesblokkok kaptak helyet benne. Az emlékházban a gyülekezeti terem mellett két csoportszoba, vizesblokkok és egy kisebb konyha állnak rendelkezésre. Itt 12 pótágy is elhelyezhető, így a létesítmény akár harminc fős ifjúsági csoport és két kísérő fogadására is alkalmas. A kirándulók kerékpártúrákra is vállalkozhatnak az Ős-Dráva Nemzeti Parkban.
A kákicsi emlékházat és ifjúsági házat 2024. június 8-án adják át, így a szálláshelyet már a nyári időszakban is birtokba vehetik az ifjúsági és gyülekezeti csoportok. Szállást foglalni a fenntartó Sellyei Református Egyházközség kapcsolattartójánál, Patakné Máthé Anikónál lehet a +36 30 349 73 28-as telefonszámon vagy a sellyeirefegyhazszallasok@gmail.com e-mail címen lehet. A Kákicsi Ifjúsági Ház címe: 7958 Kákics, Petőfi Sándor utca 25.
Kiss Géza (1891–1947) és az Ormánság néprajzi és szellemi örökségének megismertetése céljából a Dunamelléki Református Egyházkerület felújíttatta a kákicsi templomot és a hozzá tartozó parókiát. Az egykori lelkészlak épületében kialakított emlékszobában a Kiss Géza Ormánysága című állandó kiállításon mutatják be az érdeklődőknek a néprajzkutató lelkipásztor életét és korát.
A valamikori csűr épületét ifjúsági szállássá alakították: egy fiú- és egy lányszoba 9-9 ággyal, csoportkísérő-szoba, konyha és vizesblokkok kaptak helyet benne. Az emlékházban a gyülekezeti terem mellett két csoportszoba, vizesblokkok és egy kisebb konyha állnak rendelkezésre. Itt 12 pótágy is elhelyezhető, így a létesítmény akár harminc fős ifjúsági csoport és két kísérő fogadására is alkalmas. A kirándulók kerékpártúrákra is vállalkozhatnak az Ős-Dráva Nemzeti Parkban.
A kákicsi emlékházat és ifjúsági házat 2024. június 8-án adják át, így a szálláshelyet már a nyári időszakban is birtokba vehetik az ifjúsági és gyülekezeti csoportok. Szállást foglalni a fenntartó Sellyei Református Egyházközség kapcsolattartójánál, Patakné Máthé Anikónál lehet a +36 30 349 73 28-as telefonszámon vagy a sellyeirefegyhazszallasok@gmail.com e-mail címen lehet. A Kákicsi Ifjúsági Ház címe: 7958 Kákics, Petőfi Sándor utca 25.
Képek: Füle Tamás, kozterkep.hu
Források:
Achs Károlyné: Illyés Gyula levele Kiss Gézának (In: Jelenkor, 1977/11)
Achs Károlyné: Kiss Géza 1891–1947 (In: Ethnografia, 1982)
Kiss Géza: A lélek harangja – válogatott írások (1984)
Magyar Néprajzi Lexikon
A Pesti Napló, a Protestáns Szemle és a Theológiai Szemle számai
A cikk megszületésében való közreműködésért köszönet a Kiss Géza-emlékkiállítás kurátorainak, Kurucz Rékának, Máté Gábornak és Pulszter Zsuzsannának.