67 éves villamosmérnök vagyok, az egyik legkisebb budapesti református egyházközségnek, a törökőrinek három évtizede presbitere, több mint 20 éve gondnoka. Ebben a ciklusban a Budapest-Északi Református Egyházmegye gondnoki tisztét is elláttam.

Békéscsabán születtem, félig tót, félig magyar családban, részben evangélikus, részben református családi-vallási kötöttségben. Ezért sohasem okozott gondot sem a vallási sem pedig a nemzetiségi különbözőségek kezelése, ha még ezen felül egyáltalában ilyenre szükség volt, akkor a tolerálása sem. A családi közösség, ahol felnövekedtem, patriarchális, elsősorban kisparaszt-gazdasági irányultságú volt, de kisiparos édesapám révén a polgári hatások sem kerültek el. Édesanyám, bár ő maga evangélikus volt, apám vallása szerint reformátusnak nevelt. Mindig hálásan gondolok vissza gyermekkori környezetemre, ahol az igazmondás magától értetődött, a trágár beszédnek pedig nem volt helye. Közvetlenül konfirmálásom előtt Isten Krisztusban egy életre, nem, egy örök életre elhívott, és – azóta tudom igazán – hordoz a tenyerén. Megajándékozott hozzám illő feleséggel, 5 gyermekkel, akik mind az Úr tanítványai lettek, legfeljebb nem mindnyájan és pontosan az általam mértékadónak tekintett tantételek szerint, továbbá 12 szép kis unokával, akik három országban élnek, legtöbben mégiscsak idehaza.

1995-ben, 60 évesen – elsősorban etikai megfontolásokból – nyugdíjaztam magamat, azóta részese vagyok eme életforma pótolhatatlan áldásainak és hordozható terheinek. A civil élet évtizedeiben műszaki fejlesztéssel foglalkoztam legszívesebben, de a tervezéstől az értékesítésig szinte a teljes értékteremtő folyamatot tevőlegesen végigcsinálva, több kisebb-nagyobb cég vezetőjeként vezetési gyakorlatra is szert tettem. A teremtett világból a természettudományok, filozófiai határterületi kérdések és mindaz érdekel, ami jó, szép, igaz és helyes. Részt vettem, sőt még mostanában is, a felsőfokú mérnökképzésben. Nagyon szeretem, s ha tehetem, gyakorlom is a zenét, szívesen kántorizálok, kórusban éneklek, ha kell vezénylek is. Bár több évtizedes műszaki irodalmi gyakorlatom van, egyházi témájú cikkeket, tanulmányokat sohasem írtam.
Úgy vélem, a Magyarországi Református Egyház egyik alapvető hiányossága az, hogy a meglévő kereteket tagjai nem tudják valódi, működő tartalommal kitölteni. Ma tehát még az a fő kérdés, hogy milyenné kellene az országos testület szerkezetét változtatnunk, hanem az, hogy a meglévő szervezet, így, ahogy van, miért nem működik jól, azaz úgy, ahogy kellene. Régi magyar betegség az átszervezések mágikus tisztelete, pedig átszervezni csak akkor érdemes, ha már tudjuk a meglévőt működtetni, és jól átgondolt változtatással a működés hatásfokát és eredményességét tovább szeretnénk javítani. A sok mai felelős egyháztag által áhított egyház-jobbító folyamatban – legalábbis szerény véleményem szerint – az egyháztagság minőségének valamint az erre épülő és ezzel nagyon szorosan összefüggő tisztségviselői rendszernek, a tisztségviselőkből alakult testületeknek lényeges, majdnem hogy meghatározó szerepük van. Ahhoz, hogy egyházunk tisztségviselői betöltsék bibliai feladatukat, az etikai elveket a törvényesség elé kell helyezni. Ebben a keresztyén hit, hitvalló magatartás és élet, igazság, igazságosság gyakorlása, hűség az anyaszentegyházhoz továbbá a személyes küldetéstudat minden más erényt meg kell, hogy előzzön.
„… a te házadhoz való féltő szeretet emészt engem” (Zsolt 69,10) zsoltárírói indulatát magam és mindannyiunk számára is érvényesnek, szükségesnek is tekintem!