1956 december 14-én születtem, Sárbogárdon. Szüleim itt szolgáltak lelkészként nyugdíjazásukig. Heten vagyunk testvérek. Nős vagyok. Három gyermekünk van. Debrecenben érettségiztem, a teológiát Budapesten végeztem. Sáregresen segédlelkész, Józsefvárosban beosztott lelkész voltam. 1985-től a Külső-Üllői úti Missziói Egyházközségben szolgáltam, feladatom a szinte teljesen megszűnt gyülekezet újjászervezése volt. 1989-ben templomot és lelkészlakást építettünk. A gyülekezet 1994-ben anyaegyházközség lett. 1997-től a Budahegyvidéki Egyházközség lelkipásztora vagyok. 1982/83-ban Chicagóban voltam ösztöndíjas. 1994-ben doktori vizsgát tettem, értekezésemben az 1989 előtti egyházvezetés teológiai megnyilatkozásait tettem a kálvini teológia mérlegére. 1998-tól a Pápai Református Teológián dogmatikát tanítok. 1999-ben egyetemi tanári kinevezést kaptam. Több könyvem, számos cikkem jelent meg. 1991 óta a Budapest-Déli Egyházmegye tanácsosa, 1992-től kerületi tanulmányi bizottsági tag vagyok, ebben a ciklusban zsinati pótképviselő. Társadalmi munkában tagja vagyok a XX. Század Intézet (Terror Háza Múzeum) felügyelő bizottságának, és a Károli Gáspár Díj szakbizottságának.

Egyházkerületünk vezetésének feladatai a soron következő ciklusban

Az elmúlt tizenkét esztendőben Isten az újjáépülés csodáival áldotta meg református egyházunkat. Új templomok, parókiák épültek, egyetemig érő iskolarendszerünk, kórházaink lettek. Szeretetszolgálati intézmények, missziók, egyházért szolgáló egyesületek, alapítványok sora létesült. Csak megbecsülés illet mindenkit, aki az elmúlt két ciklusban ezért fáradozott. A csodát mindazáltal a Szentháromság Isten tette. Isten ezzel az újjáépüléssel kegyelmes előleget adott az előttünk álló időkre. A népszámlálás adatai (csaknem 1,7 millióan mondták magukat reformátusnak) immár azzal a kérdéssel szembesítenek, hogy miképpen tudjuk megtérésre, krisztusi életre hívni azokat a reformátusokat, akik ily módon adtak jelzést nekünk? A szinte milliónyi névtelen református többsége nagyvárosokban és agglomerációkban él. Csak hálásak lehetünk Istennek, hogy iskoláink padjai zsúfolásig megtelnek diákokkal. El kell kérnünk az ébredés és megújulás Lelkét, hogy templomaink padjai is megteljenek.

1. Új gyülekezetek, iskolák, intézmények szervezését kell terveznünk. Ezt felelőséggel csak akkor tehetjük, ha az evangélizáció és a gyülekezetépítés koncepcióját is megalkotjuk. Az egyház missziósításának és a misszió egyháziasításának Ravasz László-i programja értelmében az evangelizálás és a szervezés ajándékaival felruházottakat új gyülekezetek, iskolák, intézmények szervezésével kell megbízni. Munkájukat az egyházkerületnek kiemelten kell támogatnia. Ám a tervezésre csak az adhat alapot, ha a most nehéz helyzetben levő gyülekezetek, intézmények, iskolák megerősítést kapnak, a virágzók pedig tovább épülhetnek. Az újnak a meglévőre kell épülnie, a meglévőnek újakat kell remélnie. Mindebben nagyapám, Szabó Imre, néhai budapesti esperes, tucatnyi fővárosi gyülekezet szervezője, a Lónyay utcai gimnázium építője, a diakóniai munka elkötelezettje a példaképem. Imádkoznunk kell azért, hogy Isten minőségemberekkel áldja meg egyházunkat, mert csak a mennyiségek taszíthatják egymást, a minőségek mindig keresik és vonzzák egymást.

2. A jövendő lelkésznemzedékek nevelését a református tan- és egyházfegyelem és a kálvini minőségeszmények fundamentumán kell végeznünk. Ez egész egyházunk nemzedékekre kiható ügye. Ugyanilyen jelentős az élő hitű presbiterek, gyülekezeti munkások továbbképzése és teljesebb körű bevonása a misszióba. A Presbiteri Szövetség, a Nőszövetség, a különböző missziók speciális képzéseit, az egyesületekben folyó, misszióra felkészítő munkát a kerület vezetésének hálás szívvel kell fogadnia és támogatnia. Újra meg kell erősítenünk az értelmiség bizalmát. Ennek elsőrendű eszköze egyetemünk helyzetének megszilárdítása, hatókörének növelése, az iskoláinkban, óvodáinkban folyó oktatás és nevelés segítése, a tanárok, nevelők megbecsülése. Az értelmiség felől érkező – olykor súlyos – egyházkritika merev elutasítása helyett, imádságos szívvel kell megfontolnunk minden jobbító szándékukat.

3. Döntő jelentőségű a lelkészek és egyházi munkások lelkigondozása. Megfáradt és munkájukat olykor hiábavalónak érző szolgatársak nem tudnak mások érdemei mögé rejtőzni. Megbecsült, hiteles életű lelkésztársakat, lelkigondozókat kell ebbe a munkába bevonnunk, nehogy „a keserűségnek bármely gyökere fölnövekedvén, megzavarjon” (Zsid 12,15), hanem ellenkezőleg, az elhívás ereje megújuljon. A lelkipásztorok fizetésének rendezésére tett erőfeszítések, a nehéz anyagi helyzetben élő lelkészcsaládok és egyházi munkások megsegítése, a szolidaritás gesztusai csak akkor lehetnek hitelesek, ha a kerület vezetése magára nézve szerény és mértéktartó. Nem sikkadhat el a kollegialitás és testvéri közösség építése. A kerületi, megyei lelkészkörökben, tanulmányi körökben, a különböző missziói munkaágakban való olykor formális részvételt igyekeznünk kell az együttmunkálkodók és együttimádkozók közösségeivé tennünk, mert „jó, amikor együtt lakoznak az atyafiak… csak oda küld áldást az Úr.” (133. Zsoltár)

4. Az egyházkerületi döntéshozatalban a közösségi vezetés református elveit tartom mérvadónak. Azoknak kell dönteniük, akik a döntésre jogosultak. Bármily fáradtságos, az érintetteknek időben el kell juttatni a közgyűlések és értekezletek előkészítő anyagait, a gyűlések határozatait pedig közzé kell tenni. Ebben több egyházmegye már jó példával jár elől, van tőlük tanulnivaló. Ha nagy veszedelem az elzárkózó kongregacionalizmus, ugyanolyan veszély az értelmes vitát, a segítőkész megfontolást és a jobbító bírálatot kizáró episzkopalizmus is. Egyházunk újjáépülése – és remélt továbbépülése – számtalan olyan munkaterületet nyitott és nyit meg (pl. nevelés-oktatás, szociális munka, médiumok, modern informatika, jog, pénz- és ügyvitel, stb.) ahol képzett és egyházukért élő, hívő munkatársak alkalmazása szükséges. Az egyházvezetői kompetencia nem mindenhez-értést jelent, hanem olyan lelki, szellemi és morális felügyeletet, mely érvényre juttatja az Isten dicsőségére való élet és szolgálat követelményeit.

5. Az egyházkerület vezetésének minden feladatát az egyházmegyék sajátos szolgálatát erősítve kell betöltenie. Az egyházlátogatásokat végző esperesek, és tanácsosok áldozatos munkáját, javaslatait támogatva, az egyházmegyék testületeivel konzultálva olyan közösségek formálását kell munkálni, melyek a maguk körében érvényesíteni tudják a gyülekezetek érdekeit, egyházunk törvényes rendjét, és – ha kell – gyógyító módon gyakorolják az egyházfegyelmet. Legyen megbecsülés és elkötelezés, ha valakit egy egyházmegye bekebelez.

6. Egyházunk anyagi ügyeiben a sáfárság bibliai normáját tekintem kötelezőnek. Az mindig csak második kérdés, hogy van-e elegendő pénzünk a feladatok elvégzéséhez. Derült jövőbenézéssel hisszük, hogy Isten mindig meghallgatja imádságunkat a mindennapi kenyérért. Az első kérdés mindig az, hogy amit Isten ránk bízott, azzal takarékosan, tervezéssel, puritán egyszerűséggel sáfárkodunk-e? Ha, a javakat időben, pontosan azokhoz juttatjuk, akiket illet, gazdálkodásunkkal még ellenségeink előtt sem szégyenülhetünk meg. „Aki hű a kevesen, a sokon is hű az.” (Lukács 16,10)

7. Krisztus népének prófétai szolgálata is van. Abraham Kuyperrel, a nagy református teológussal együtt vallom, hogy Isten különbséget tett a politika, az állam, a kultúra, a gazdaság és az egyház szférái között. Ám nem különítette el egymástól azokat. Hálás szívvel vesszük, ha a kormányzat az egyházunkkal kötött szerződéseket betartja, kötelezettségeinek eleget tesz. Minden esetben tárgyalunk, ha egyházunk működésének bővítésére nyílik mód. S tiltakozunk, ha bármilyen megfontolásokból korlátozni akarná azt. Viszont sem igehirdetésünket, sem közéleti megnyilatkozásainkat nem rendelhetjük alá pártpolitikai kalkulációknak. Kevesebb pártpolitikát, nagyobb közéleti felelősséget szeretnék, mindenek előtt pedig az evangélium igazságának követését. Egyházunkat fel kell oldanunk a politikai varázs alól. Bármily kedves legyen is számunkra valamely párt programja, az evangélium igazságát, Isten erkölcsi törvényét sem illemből, sem érdekből nem hallgathatjuk el előttük.

8. Református hitünk arra kötelez, hogy magyar népünknek szolgáljunk, amelynek körében Isten elhívott minket. Ma az ateizmus és az újpogányság vállvetve kínálgatják magukat. Súlyos tévedés lenne azt hinni, hogy amennyiben református keresztyén hitünkből vagy egyházunk szolgálatának bármely intézményéből a legkevesebbet is feladjuk, annyiban más területeken jobb lehetőségekhez juthatunk. Aggódva látjuk, hogy népünk az önzésre építő negyven éves ateista diktatúra után ma az önvesztésre csábító újpogányság felé tántorog. Hitvallásaink szellemében, minden hamis ökumenizmust kerülve, Krisztust, az Üdvözítőt kell hirdetnünk. Nincsen más név az emberek között az ég alatt „mely által kellene nékünk megtartatnunk.” (ApCsel 4,12)

9. Mindehhez elengedhetetlen egyházunk egységének megszilárdítása is. Az utóbbi időben viszont többször hangzottak olyan vélekedések, melyek szerint egyházunk csak a kerületek laza asszociációja lenne. Ezt mindenképpen vissza kell utasítanunk. Akik a mögöttünk álló építkező időszakban az egységet és az egyetértés keresését nem tekintették magától értetődőnek, azok a saját kerületük hagyományait is alábecsülték, a saját kerületük értékeit és érdekeit is elhomályosították. Aki a saját testvéreit lekicsinyli, a családját holmi laza egyesülésnek tekinti, önmagának is árt. Országos iskolahálózatunk, a határokon túl is munkálkodó intézeti lelkészeink, számos ágban tevékenykedő országos misszióink, közügyekben való fellépésünk hitelessége szenvedhet ezáltal csorbát. Zsinatunkon a kerület értékeit képviselve, vetekedés és versengés nélkül, felelős összefogással kell mindent megtenni, hogy erőink ne forgácsolódjanak szét a vélt avagy valós presztízs-szempontok mentén. Csak ily módon szolgálhatunk javainkkal, testvéri szeretetünkkel, szolidaritásunkkal és nagyrabecsülésünkkel határokon túl élő honfitársainknak és hitsorsosainknak is. A magával meghasonlott ház az ő számunkra sem lehet testvéri otthon.

Köszönöm mindazok bizalmát, akik jelölésükkel kifejezték, alkalmasnak tartanak az egyházkormányzás terhének hordozására. Az egyházkormányzás egyszerre teher, felelősség és feladat. Nem érdemesítés vagy kitüntetés, hanem elhívás a szolgálatra, terhek hordozására. Aki vállalja, tudnia kell, hogy felelősséget is vállal. Nemcsak ciklusideje végén, hanem szolgálata első percétől számot adni tartozik Elsősorban a Szentháromság Istennek, amennyiben szolgálatát Tőle belső elhívásként kapta. „A mi alkalmatos voltunk Istentől van” (2Kor 3,6). Külső módon pedig azoknak a presbitériumoknak tartozik felelősséggel, akiktől elfogadta  a kormányzás terhét. Csak ez juttatja érvényre a bibliai-reformátori egyház-eszményt, a közösségi egyházkormányzást, a munkálkodás jó rendjét. Egyházunk vezetésének ma az a feladata, hogy megkeresse azokat, akik készek együttgondolkodni, együttmunkálkodni – és mindenek felett együttimádkozni. Erre a közös szolgálatra kérek és hívok mindenkit, s szánom oda magamat is. Adjon a Szentháromság Isten az öszszes jelöltnek bölcs higgadtságot és erőt, hogy igyekezzünk mindent népünk javára és Isten dicsőségére tenni. „Nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” (Róma 9,16)